BROKEN BOY(S) | JIKOOK

Sixth Chapter ~ „Now we're, but later?"

•·Jimin·•
2022.12.28.
„Most mi vagyunk, de később?”

Elég volt a mesélésből. Kifáradtam a sok mese visszaelevenítésétől. Túl sok volt, és túl fárasztó. A múlton agyalni nem jó dolog, főleg, ha valakinek olyan a múltja mint az enyém is; Nyomorult és kínzó.

A jövőmet sem látom előre valami fényesnek. Itt maradok ebben a gumitól nem kímélt kocka alakúl üres szobában hátrelévő éveimben. Innen senki sem visz ki engem. Maximum 10 év múlva, mikor már megunnak kiteszik innen a szűröm, aztán 37 évesen pedig már senkinek sem lesz szüksége rám.

Azt tervezem, hogy miután kiengednek innen, szépen szerzek valahonnan egy szép erős kötelet, aztán fehúzom magam valamelyik magas fára. Legalább szégyenhalált halok, s egy napig mindenki rólam fog csecsegni Szöulban. De jó nekem!

Ebben a szobában csak arra kényszerülök, hogy a jövőmet tervezzem, a múltamon rágódjak. Nincs jelen ahol élni tudnék.

A sarokban kuporgás, falnak döntött fejjel az se nem élet, se nem jelen. Ez csak egy állapot, vagy egy pozítició, miáltal sokak feneke elzsibbad, de az enyém már erre sem képes.

Nyílik az ajtó. Ismét le kell erőszakolnom azt a gyógyszert, azzal a fél deci vízzel. Száraz torkomnak oly' kellemes, viszont üres gyomromat csak jobban éhségre ösztönzi.

Az ajtó becsapódik, majd nem történik semmi. Óvatosan, s lassan nézek a tárgy irányába. Egy dolgot nem veszítettem el: a kíváncsiságomat.

Ő állt előttem a fürtössel mögötte. Nem hiszem el, hogy magával hozta Taehyungot. Az a srác nem sejtheti, hogy az az ember ide fogja őt is keríteni. Nem most, majd 7 év múlva, mint engem.

-Jimin...-szólított meg lágyan, de én csak visszaejtettem a fejem a a falnak, s a földet kezdtem bámulni.-Jimin, kérlek nézz rám!-könyörgött.

-Nézd Jimin, aznap ami történt, az egyszeri alkalom volt! Sosem fekszünk le Jungkookkal többé. Hiba volt megtennünk. Én rángattam bele Kookot az egész játékba.-szólalt meg Taehyung.

Próbálta menteni a kis pasija seggét, de az már lehetetlennek bizonyult számára, és az egész világ számára is. Sosem bocsátok meg.

-Kényszer?-szólaltam meg rekedtes, gyenge hangomon, miközben Jungkook tekintetébe mélyesztettem a sajátomat.-És mondd csak kedves Taehyung, arra is te vetted rá ezt a valakit, hogy megerőszakoljon, megkínozzon, s 16 törött csonttal magamra hagyjon? Te kényszerítetted?

-Én nem tettem ilyesmit.-mentegetőzött.

-Te azon kívül, hogy alá feküdtél, semmit sem tettél. Ennek az embernek mindent megjárt az esze. Szándékosan bántott. Élvezte ahogyan szenvedtem.-halkultam el fokozatosan.

-Nem! Nem így volt baby!-mentegetőzött.

-Még babynek hív!-horkantottam fel halkan.

-Jimin, én örökre eltűnök az életetekből, csak menj vissza Jungkookhoz!-könyögött Taehyung.

-Mivel vett rá, hogy ezt mond? Téged is megvert? Megerőszakolt? Esetleg megfenyegetett?

-Nem.

-Veled sosem tett semmit! Az én életemet megkeserítette az övével!

-Taehyung, menj ki! -utasította az az ember Taehyungot.

A fiú nem ellenkezett, távozott. Magamra hagyott azzal az emberrel.

-Elárultál engem, tudod?-szólaltam meg halkan.-Baszottúl elárultál azzal, hogy 7 évig hitegettél. Most is hülyének állítottal be a rendőrségen. Ki tudja mit tettél, hogy elhigyjék, tényleg segítségre van szükségem. Béreltél álszülőket? Ál árvaházigazgatót? Hm?

-Semmi ilyen nem történt!

-Pedig de!

-Tálán a mentális egészségedről hazudtam...-tette hozzá halkan, miközben leült elém.

-Hh, most mindenki buggyantnak tart.-horkantottam fel egy halvány csúfmosollyal az arcomon.

-Jimin, én sajnálom amit tettem. Nem kellett volna bedőlnöm Taehyungnak, és lefeküdnöm vele. Téged szeretlek, nem őt. Kérlek, gyere haza velem, és legalább próbálj megbocsátani.-kérlelt.

-Nem mindegy a válaszom? Ígyis-úgyis hazaviszel. Nem érdekel téged az, hogy én mit érzek.

-De érdekelt. Mindig is érdekelt, de a saját érzéseim nem. Saját magam miatt bántottalak téged. Könyörgöm, sőt térdre borulok előtted...ne bocsáss meg nekem, de gyere haza! Lagalább lássalak nap mint nap! Kérlek, könyörgöm!

-A pokolba senki sem akar visszamenni, ha már egyszer megszabadult...

-Jimin, kérlek!

-...én viszont elfogadom az ajánlást. Egyáltalán nem azért, mert megfordult a fejemben a feléd lévő megbocsátás. A szívem ugyanaz, s ugyanazt követeli most is, mint 3 hónappal vagy 7 évvel ezelőtt.

-Adsz nekünk egy új esélyt? Ígérem, sosem bántalak többé!

-Nem én, hanem a szívem ad egy utolsó, harmadik utolsó esélyt...

-Köszönöm!

-Ne! Ne érj hozzám!-toltam el a kezét, amikor meg akart ölelni.-Gyűlöllek.

-Sajnálom...-állt fel, majd megvárta míg utána tudok menni, s ketten hagytuk el ezt a puhafalú épületet.

Mindennek ellenére szeretem, ami miatt gyűlölöm magamat! Vele kell mennem, mert ő az otthonom, hiába, hogy ez az otthon már kétszer rámdőlt, harmadjára jobban megerősítem a falait, s ha ő is akarja akkor ez a ház örökre ép marad.