Egész életemben rengeteget vártam. Vártam de pontosan mire is?
Az emberekre, az eseményekre, hetekre, napokra, órákra, érzésekre és ihletekre. Vártam a buszra vártam a szombatot és vártam már sok sok emberre. A mostból majd lett és a pillanatok órákká váltak. A dolgok befásultak, a buszt sem vártam már annyira, a szombatot sem kapta el már olyan gyorsan a tekintetem a naptárban. De az emberekre évek leforgása után is hasonló érzésekkel a mellkasomban vártam. A gondolataim azonban már máshol jártak. Nem próbáltam megmagyarázni merre járnak vagy hogy miért nincsenek mellettem. Elaludtak, elfelejtettek vagy egy árokban hevernek az isten háta mögött. Mindegy már. És amikor ezen a hideg padon, ezen a rendkívül átlag alatti szerda délutánon, megint csak vártam. És vártam. És vártam. Immáron sokádjára fordult meg a fejemben, hogy különben meg mi a fénére is várok. Ezen a ponton fogtam magam, és elhúztam onnan. Elsétáltam, buszoztam, mentem, te meg ott maradtál és aztán várhattál rám a világ végéig is. Várhattál volna. Ha ezt nem csak gondolatban tettem volna meg.
YOU ARE READING
szarfaszgeciszar
PoetryNa csumi! Szóval ez egy régi account és a platformot már semmilyen formában nem használom egy jó ideje. De most úgy néz ki nyitok egy uj fejezetet a wattpadom történetében és kihányok-vetek elétek néhány szart. Kerülhetnek ide kedvelt idézeteim, gob...
