Romház/BEFEJEZETT/

O

-Anya, nem látlak. Hova tűntél? Erre válaszomat elhagyva ölembe vettem és szorosan megöleltem. Éreztem remegő kezét kezemben és pontosan tudtam mit érez e percben. Összedőlt körülöttünk a megszokás. Azok a szép napsütötte reggelek, mikor mindenki köszön mindenkinek. Összegyűlt barátaink csevegése értelmetlen dolgokról és talán mi mindennapjaink része egykor egy-egy mosoly volt. Mostanra valahogy szürkék lettek az arcok is, mik eddig vidámságot viseltek. Amik magasra fel a végtelen égbe tekintettek. Míg messziről hallottuk a trappolást, addig meggyújtottam a lámpát, hogy újra lássuk egymást. Így meglátva kincsem derült fény futott át eddig sötétben eltűnő aranyos arcán. Ránézve édes otthonunk jutott eszembe. A nyugodtság, a szeretet ezeket viseli ő. A selymes szőke haja, mi tarkóján ér véget. Tenger kék szemeivel meghozza a létet. Pisze orra, pici szája nem látott még hazugságot. Ezért egy tincs nekem a legnagyobb kincs. Én, viszont azt hiszem, más szerepet kaptam. Melyet valahol hátul megtartok magamban. Végigtekintve magamon úgyis egy dolgot néznek és ez nem a kócos barna hajam, sem az elnyűtt kendő a fejemen. Hanem a karomra szabott vékony anyag darabot. Amellyel bélyeget nyomtak jövőnkre egy arany csillaggal. Ezzel meghatározták érzelmeimet örökre egyetlen pillanattal. Lenéző emberek oldalról jövő pillantásának sorával.Ekkor kincsem ébresztett fel kérdésével kalandozásomból, ami majdnem elnyelt a való világból.
-Anya, a csillag miért van rajtunk? -Én csak lesütöttem szemeim és újra kinyitva elveszett kék szempárjaimban kerestem válaszom.
-Tudod, mi, kik ezeket viseljük.
-Mások vagyunk?
-Nem pontosan. Inkább különlegesek, mint a csillagok a sötét égbolton. Mi is csak fentről figyelhetjük a világot és nem szolhatunk bele, ami ép folyik. Tegyük fel egyszer valaki egy kicsit közelebbről megnézne minket, meglátná milyen nagy erővel bírunk és milyen messzire ér el a fényünk. Ha megértenék, hogy nem akarunk rosszat. Akkor most nem itt lennénk ebben a szekrényben, hanem a csillagos égen.
Ekkor Ádámkám arcán egy halvány mosoly jelent meg. A kezét rátapasztotta a csillagjára és biztosan csak gondolni akarta, mégis kimondta.
-Különleges vagyok.
Hosszú szempilláin, amilyen gyorsan képződtek, olyan gyorsan el is tűntek a cseppek. Végül meghitt pillanatunkat dörömbölés hada törte meg. Melyet egy könnycsepp és rettegés követett. Nem tudtuk ki lehet az és úgy éreztem, itt a vég. Szívesen a világ legtávolabb pontján lennék. Majd félelmem átváltott anyai ösztönné, mert egy síró kisfiú hangja áradt a testemben szét.