Romház/BEFEJEZETT/

M

-Kérem, segítsen! Valaki! Tudom, hogy vannak bent, mint, ahogy az egész házban. Anyukám mondta, hogy fussak ide be és ne nézzek vissza. Kérem! Nekem, senki se segít?
Gyorsan kinyitottam a szekrény ajtaját és olyat láttam, amit nem akartam. Egy gyermeket, aki teljesen összetört, akin, ha nem segítek ki tudja mi lesz vele. Gondolkodás nélkül szoltam kincsemre.
-Ádám, most egy kicsit összehúzzuk magunkat van még hely. Ne nézz ilyen riadtan, nem lesz semmi baj. Rendben?
-Értem anya.
A kisfiú szempillantás alatt be is ült és most már hárman kuporodtunk ezen az amúgy sem tágas helyen. Viszont én nem hagyok senkit az út szélén. Anya vagyok, aki erős és van lelke, nem úgy mint, sokan mások, kik ebben az időben, egy cseppnyi ilyet sem hordoznak magukkal. Az én édesanyám azt mondta. Mindig maradj állva és akkor sosem tudom meg, milyen lent lenni. Ezt a mondatát sosem felejtem el, ami valóban igaz. Mikor egy kicsit megnyugodtunk próbáltam összeszedni a kuszáló gondolataimat. A lámpát újra felkapcsoltam és szembenéztem a rideg valósággal.
- Hogy hívnak kincsem? -Szegény annyira szétesett. Egyfolytában csak remegett. Válaszra várhattam, de nem kaptam akármennyire is akartam. Azonban, ekkor Ádám megfogta a kisfiú kezét és csak annyit mondott.
-Itt vagyok. Mostantól, ha kell, sose engedlek el. -Ezután a riadt arcból Ádám valahogy, előcsalogatott egy apró mosolyt, amitől nemvártan még az én ajkam is felfele görbült.
- Az én nevem Samu. Engel Sámuel.
-Az enyém Patai Ádám. Anyukámat meg nyugodtan hívd Hannának.
- Igen, nyugodtan és ha bármi baj van, csak szólj.
-Őszintén nagyon szomjas vagyok, már napok óta nem ittam. Édesanyámmal folyamatosan futottunk erre-arra, fel-le, barra-jobbra. Azt hiszem, mikor aludtam, akkor is mentem. Akkor is el akartam tűnni valahova, ahol nem kell azon aggódni, hogy nem lesz holnap vagy egy kortynyi víz. Ádám máris elővett egy kis vizet és odaadta Samunak.
- Ez itt a kezemben az élet vize, ha iszol belőle a sebek összeforrnak és erőre kapsz egy pillanat alatt. Samu átvette Adámtól a fémkulacsot, ezzel megadva neki erejét. Ellenben én úgy gondolom Samu épp oly erős, mint a víz, a kövön keresztül is kivájja az útját, és ha elakad új rést talál magának. Ezért van most itt és nem valahol egyes egyedül. Ekkor hirtelen mindannyiunk ledermedt, mert olyan hangot halottunk, mit nem lehetet. Felébredt az ellenség rohannak felénk és bombáznak engem, mert bennem van a lét. Durranás adott fényt sok lénynek és ekkor kezdődött szerintük az ének. Sikoltottak hangosan, sikoltottak halkan és sikoltottak utoljára, a szétrombolt falban. Bejutottak, így segíteni esélyem sincs. Kihívtuk a harcot magunk ellen és erős lények, kik boldogság részei, védték hazánk fontos darabjait. Az éj a rosszat hozta, de talán a nap jót. Most csak várni tudok, míg a tornádó romból. Szenvedés cikázik, ezt nem lehet leírni, ezt csak azok tudják, akik tudnak érezni. Mikor hallom lények gondolatit, mert csak nekem mondják. Sokszor kiáltanak, de válasz nincs már. Lelkük darabjai szétszóródtak, mint kirakósom egyes darabjai, mik a szőnyegben elbújtak. Ahogy ide-oda tengődnek oly rémisztő és minél jobban próbálkoznak, annál jobban nem sikerül. Ami aznap este történt feldolgozhatatlan, hisz létünk megszüntetése célja a harcban.