Romház/BEFEJEZETT/

Z

Lépések hangja csapott meg, mi az eső hatásásra keletkezett. Odalépve az ablakhoz lassan lenéztem és emberek töltötték meg az utca zugait, mint régen. Kincseim az eget figyelték, honnan jön a tisztulás ereje. Egymásra néztünk, és tudtuk, mit kell tennünk. Gyorsan lesiettünk a nyikorgós lépcsőn. Kitörve az ajtón kívülre a lélegzetem megállt egy percre. Minden kezd feléledni, a felhők járnak, a madarak szállnak, az emberek élnek és hangosan beszélnek. A levegő selymes volt, az illat a növények és az eső találkozásából állt össze. Majd ekkor egy pocsolyán állapodott meg tekintetem. Hamus arcom és vékony karomat vettem észre elsőnek. Összeszorítottam hirtelen szemeimet, hisz nem akartam látni mivé lettem. Ekkor időben feltörtek feledésnek hitt emlékeim. Ahogy édesapámmal jártuk az utakat. Édesanyámmal meg neveltük azokat. Nem volt mindig egyszerű, viszont ezzel ellentétben a boldogságért, a jóért küzdenem kellett. Majd megtanultam, mikor az órám az utolsókat ütötte, hogy a jó mindenhol ott van, csak vedd is észre. Minden egyes részben mosolyunk, szívünk, lelkünk vagy érintésünk felhatalmaz arra, hogy jók legyünk erre a mai világra. Ami belül vagy, az a legfontosabb, mert a külsőd bármikor változhat, de mi igazán vagy, az örökké az marad. Ezzel a gondolattal az előttem lévő pocsolyába egy hatalmasat beledobbantottam, hogy még a föld is megremegjen. Az az önfeledt érzés, ami átjárt, fantasztikus volt. Az, hogy tudtam, hogy van jövőnk, ennél jobbat el sem tudok képzelni. Előre nézve emberek hada mutatta irányunkat, és ahogy körülnéztem a reményt leltem fel bennük. Ez az érzés olyannyira felszabadító volt. Lenéztem a karomra és eldöntöttem. Változtatni fogok, ha kell, ha nem. Leragadtam a szorítót magamról és Ádám meg Samu csak nézték hova tűnt, aki volt.
-Anya, miért vetted le? Ne tedd, ettől vagyunk különlegesek, nem?
- Nem Ádám, attól vagy különleges, ha önmagad vagy. Ez a csillag csak emlékeztetett arra, aki előtte voltál. Úgyhogy hajítsd el és vele együtt a rossz emlékeket.
-Igaza van Samunak, a csillagokat visszaküldjük az igazi helyükre, mert nem ez az otthonuk.
Amint a mondatot befejeztem Ádám a csillagát elkérte és feldobta a végtelen égbe. Ekkor a rég hallott nevetése és mosolya csak egyet mondott a szabadság a legnagyobb öröm és azért mindig küzdeni fogunk. A társaink is felénk fordultak a nevetés hallatán. Majd mintha mindenki tudta volna mi történt, egymásra néztek és a csillagjaikat visszaküldték méltó helyükre. Visszatekintve a kegyetlen időkre, tudom, az első lépés nehéz volt mindenki számára, de továbblépésünkért hinnünk kell utoljára.
A lények ujjongtak, nem volt többé szomorkodás. Barokk is érezte, most már nincs megállás. Elindult újra az a vonat, ami sokáig késett, elmaradt. Azonban mától előretör a jog, ami felhatalmaz mindenkit, hogy eredete mellett hű maradjon. Ez hiányzott és remélem megtanultuk, a rom is lehet ház, ha akarjuk.