Romház/BEFEJEZETT/

H

A kezeink fülünkhöz tapadtak, szemeink összeragadtak, szívűnk darabjaira hult mégis itt vagyunk. A napfelkeltével megszűntek a morajlások, ellenben kimenni nem volt bátorságunk. Nem hagyott elillanni a kudarc, de felülkerekedve magamon meglett a harc. Visszaemlékeztem, mikor még kisgyerek voltam, és ágyamon betegen roskadtam. A teák, a szép szavak nem segítettek, csak a mesék, történetek mentettek meg. Megfogtam a kezét mindkét kincsemnek, kik azóta megszólalni sem mertek. Meggyújtottam újból a lámpát, amivel szemüket magamra vontam azon nyomban. Én meg csak elmosolyodtam. Fiúk, el szeretnék mesélni egy történetet és kérésem csak annyi legyetek figyelmesek. Réges-régen sosem tudtam milyen egy valamilyennek lenni. Sokszor kerültem olyan helyzetbe, mikor rossz volt ahogy, beszéltem egyszerűen nem voltam elég jó a világnak. Azonban egyetlen emlék megváltoztatott mindent. Csak rohanok az idővel előre, mintha nem is lenne. Versenyt futottam a barátaimmal önfeledten. Cipőm lyukas is lehetett, a kabátom foltos, de én fülig érő mosollyal ugráltam haza, az egyenes úton. Mellettem elhaladt pár kiöltözött gyerek, kik szomorúan andalogtak a póráz mellett. Urak, hölgyek fintorral néztek, ellenben én míg ugrottam, ők léptek. Előrébb voltam a boldogság felé mégis az utam hosszabb volt, mint az övék. A nézésüket, járásukat is másnak nevezték, pedig ugyanolyan voltam. Ez volt a miért. Miért én voltam a más és nem ők? Miért voltam mégis én a vevő? Vevő erre a játékra és más erre a világra. Hazaérve benyitottam a nyikorgó ajtón az asztal üresen várt, mint városban a balkon. Nem féltem, már megszoktam Édesapám azt mondta azért, hogy tudjuk mi az üresség. Így teltek a mindennapok viszont, mindig van egy csavar. Dolgozni kellett a családunk főnökének. Reggel felszívódott, mint nyári aszfalton a víz. Majd este hazaért, pár papírkával és vitába szálltak a konyhába. A gőzfelhő illata elfeledtetett minden rosszat. Az asztalnál ülve egy család voltunk, ahol a komolyság feledésbe merült és jókedvűen ettünk. Alvás elött éjnek a csókja várta az arcom, mi a napom fénypontja, és álmaim varázslója volt.
-Anya, ez nagyon szép történet volt. Samu, neked hogy tetszett?
- Egyszerűen gyönyörű volt.
- Ennek örülök. Azonban most ti jöttök.
- Anya, én. Én nem tudok. Mindketten kerülték a tekintettem. Majd Samu megtörte a csendet.
- Én azt hiszem igen.
- Mesélj Samu. Nagyon kíváncsi vagyok. Anya, ugye te is az vagy?
- Nem is tudod mennyire! Magamban egy mosollyal nyugtáztam, hogy az a kisfiú, aki előttem ül, nem csak kitartó, még bátor is.
-Az én történetemnek a címe...