Családi Kötelék

45. Régóta esedékes meglepetések

Nehéz volt elmagyarázni Harrynek másnap reggel, hogy pontosan mi történt. De ahol a szavak cserbenhagyták, ott a fiúnak elég volt megmutatnia az újonnan szerzett emblémáját, és Harry először döbbenten bámult, majd elkezdett fel-alá ugrálni a szobában. Az eseményt klasszikusan csokoládéval és egy kirándulással ünnepelték meg a Abszol úton. Perselusnak aznap délután a Minisztériumban kellett felügyelnie a Farkasölőfű utolsó tesztjeit, bár igyekezett elkerülni Caramelt, aki egy meghívást nyújtott át neki, hogy legyen jelen díszvendégként a július harmincadikán rendezendő gálán. Harry sürgette, hogy menjen el, emlékeztetve őt, hogy a családja csak harmincegyedikén délután érkezik haza. Ezután folytatta, hogy a születésnapi ajándékával zaklassa, amit a bájitaltanár megtagadta, hogy eláruljon.

Perselus tudta, hogy az ajándékokról való beszéd csak arra volt jó, hogy elterelje a tinédzser figyelmét arról a bizonyos dologról, amit reggel első dolga volt elküldeni. Harry írt egy bizonyos Neville Longbottomnak, és megkérdezte tőle, hogy lenne-e kedve néhány napot a házában tölteni a nyáron. Mellékelte a Potter-kúria címét, és a terv az volt, hogy onnan elviszi Nevillet Silbreithbe. Ami a terveket illeti, az egész meglehetősen egyszerű volt, gondolta Perselus, miközben Harry a csokoládéfagylaltjuk fölött elmesélte, mit is írt pontosan.

-Nem tudom, mi lenne rosszabb.- Vallotta be Harry, miközben folyamatosan pépesítette, és forgatta a kanalával a fagylaltját. -Nev visszaír, hogy nem tud jönni, és mindent az újságokból kell megtudnia - egyszerűen nem tudok mindent leírni egy levélben! -, vagy átjön, és gyűlölni fog engem mindazért, amit eddig titokban tartottam.

-Te vagy az optimizmus megtestesítője, Harry.- Állapította meg Perselus szárazon, figyelmesen szemügyre véve a fiát. -Belegondoltál már abba, hogy Neville talán sokkal nyugodtabban viseli a dolgokat, mint ahogyan azt te elvárod tőle?

-Mert általában minden tervem zökkenőmentesen megy, igaz?- Gondolkodott Harry hangosan, a feje pedig az asztalra esett. Egy tizenéves lány néhány asztallal balra tőle kuncogott, majd elpirult, amikor Harry a zavart zöld szemekkel rá nézett. Perselus csak a fejét rázta az egész jelenetre.

-Csak azt mondom, hogy jobb, ha vársz és meglátod. Lehet, hogy kellemesen meg fogsz lepődni, ez az amire gondolok.- A bájitaltan tanár kitartó volt. -Nézd, ha a dolgok rosszabbra fordulnának, én azonnal ott leszek. Ezt te is tudod.- Harry egyszer bólintott, mielőtt témát váltott volna a gyártásba kerülő első adag emlékgömbre; bármi is lesz a végeredmény, a helyzet túlgondolása csak még jobban aggasztaná.

Mégis, bármennyire is próbált magában okoskodni, nem tudott mit kezdeni azzal a kis pánikrohammal, ami elfogta, amint elolvasta Neville válaszát, amiben közölte vele, hogy természetesen szívesen jönne hozzá pár napra! A nagymamája láthatóan nagyon örült, hogy az unokája valamilyen kapcsolatban áll a Potterekkel - még ha Harry biztos is volt benne, hogy jobban örült volna, ha ez a kapcsolat a bátyjával lenne -, és az, hogy Neville egy hetet a Potter-kúriában tölthet, rendkívül tetszett neki. Gyorsan dobogó szívvel és alig egy óra alvással érkezett Harry két nappal később a Potter-kúriába, ahol egy idegesítően nyugodt Perselusszal együtt várta Neville-t. "Egy utolsó előadásra" - ahogy a bájitaltanár fogalmazott - elhelyezték az álcázó bűbájt, és az egykor megszokott varázslat alatt most teljesen korlátozottnak érezte Harry a testét, miután egy hónapig szabadon járkált nélküle.

-Abbahagynád a nyugtalankodást?- kérdezte Perselus a mellette várakozó tinédzsertől, miközben igyekezett a saját viselkedését is nyugodtnak mutatni; Harrynek nem kellett látnia, hogy ő is aggódik. A fiú így is alig tudta magát összeszedni.

-Már majdnem elfelejtettem, milyen érzés volt az álcázó bűbáj.- Megvonta a vállát, mintha le akarná vetni magáról a varázslatokat. -Kicsit furcsa.