𝙳𝚁𝙴𝙰𝙼 𝙵𝙾𝚁 𝚈𝙾𝚄 || 𝙵𝚊𝚗𝚏𝚒𝚌𝚝𝚒𝚘𝚗

🄲🄷🄰🄿🅃🄴🅁 « 🅃🄴🄽

- Abby...! -szólalt meg egy ismerős hang mögülem. Hirtelen nem tudtam, kihez kötni, ezért lassan megfordultam, hogy szemügyre vegyem. -Te jó ég! Mindig is ilyen voltál? 

- Pardon? -kérdőn meredtem rá.

- ...Sosem mondtad, hogy ... Ilyen képességgel rendelkezel! Gyorsan eltűnsz, mint... -szava elakadt, ahogy tekintete másfele tévedt. 

Értetlenül álltam vele szembe, majd tekintetem egy irányba fordítottam, amelyre Ő is nézett. Ekkor ismertem fel, egy ismerősnek tűnő hölgy állt meg a távolban, de... Nem emlékeszem, hol láthattam meg először! 

- Ön... olyan, ismerős! - jegyeztem meg az orrom alatt, de mintha értette volna, felém fordult.

- Abby... Gyermekem! Én vagyok az! - hangja megremegett. 

- Hogy..? K-kicsoda Ön? - tettem fel kérdésemet, miközben hinni nem akartam, amit az előbb hallottam.

- Biztosan nem ismersz meg, hiszen... Még egészen kicsike voltál, amikor... - félbeszakadt a mondata, ahogy próbált közeledni és formálni próbálta mondatait. - Kate vagyok... Kate Rose! 

Mintha egy éles fájdalom hasított volna a mellkasomba. Nehezen tudtam venni a levegőt és látszólag az egyensúlyomat is elvesztettem. Egy erős kart éreztem, ahogy éppen megtartott. 

- T-tudta...? - újabb kérdések hada futott át az agyamon, amikor visszafordultam az új herceggel szembe... - Mikor tervelte ki..?

- Abby, hallgasd meg! - nyugodtság jelét érzékeltem, viszont rám nem ragadt. Egyre jobban vágytam arra, hogy értelmes magyarázatot kapjak a most történtekre. - Kérem, folytassa! 

- Nagyon szépen megnőttél, kislányom! - mintha egy apró könny is kicsordult volna a szeméből. - Édesapád, ha most láthatná....

- Nem értem, miért beszél úgy, mintha ismerne?! - felfoghatatlanul félbeszakítottam és figyeltem, mi lesz a reakciója, de csak fájdalmat láttam a tekintetében és éreztem a hangjában, ahogy a szavakat kereste, hogyan mondhatná el... - ...  Mégis miért..?? - fordultam vissza az ifjú herceg felé, akinek az arckifejezését nem tudtam elolvasni. Semlegesnek tűnt. Semmit mondónak. 

- Én .... tudom, hogy ki vagy! - felelte Kate a-asszony... - A biológiai édesanyád vagyok, aki egykor világra hozott téged. Még nagyon fiatalon történt, és én...  Nekem... nem volt más választásom...

- Magára hagyott egy ártatlan kisded-et! - fakadt ki belőlem.

- Abby... - ismételten a nevemen szólított.

- A szüleim régen meghaltak! Nekem nincsenek szüleim! Maga pedig nem az édesanyám! - egyre dühösebb lettem, kétségbeesett és összezavarodott. 

Minden elhangzott mondatokat egy rossz viccnek, esetleg egy beteg poénnak szánta, amit eleinte annak is hittem, de... Egy ténnyel ki viccelődne? Nem láttam jelét humornak, ahogy mesélni kezdte, hogyan jutott el arra az elhatározásra, hogy meg- ... vagyis, hogyan tudna biztonságban elhelyezni valamelyik családhoz, ahol számomra egy megfelelő nevelésben lesz részem. Részben így is történt, viszont a másik része nem igazán tetszett..

- ... Abby, én... Nagyon sajnálom, hogy nem voltam melletted! Amikor szükséged lett volna rám, cserben hagytalak! Őszintén remélem, egy nap... Mindent jóvá tehetek!

- ... E-ez túl sok nekem! - szinte megremegett hanggal hezitáltan válaszoltam. Egy pár lépést tettem hátra, hogy jelezzem, nem szeretnék közel kerülni egy számomra ismeretlen személlyel, akit csak látásra ismerek. 

- William, kérem... A lányom... - mintha valamit szeretne még mondani, de ekkor az Úrfi beleegyezve felelt.

- Ne féljen! Vigyázok rá!