Ez a kiáltás olyan drámaira sikerült,hogy még Lurch is felmordult,miközben egy éles kanyart vett be az út menti erdő vonalában.
-Mikor érünk màr oda?-türelmetlenkedett Wednesday.
-Már csak pár perc kis halálcsapdám.-próbálta nyugtatni felbőszült lányát Gomez. Eközben apró esőcseppek kopogása kezdett el hallatszódni az autó szélvédőjén,és az út előrehaladtával a nap is egyre szegényebben tisztelte csak meg a környéket. Morticia érzelemdús mosollyal nézelődött ki az ablakon az egyre csoportosuló viharfelhőkre,melyek szemlátomást hatalmas örömet okoztak neki.
-Legalább az időjárás csodálatos!-adott hangot érzelmeinek a nő, széles mosolyát még mindig kitartóan fenntartva. Wednesday csak a szemét forgatta és halkan sóhajtozott annak ellenére,hogy egyetértett anyjával. Borús,esős környezetben érezte igazàn jól magát. Ez amolyan családi szokás volt. Egy éles bal kanyar után két tornyosuló hegy,illetve egy fenyőerdő között el is kezdett kirajzolódni az óriási bentlakásos iskola sziluettje. Hatalmas kastély szerű építmény volt,mely szintèn gótikus stílust képviselt.
Barna illetve fekete színvilág,tornyosuló csúcsok, keskeny ablakok(melyekből azért jópár megtalálható volt az építményen),hatalmas ajtók és egy óriási udvarrész,ahova éppen Lurch készült bekanyarodni.
A fenyőfák,az időjárás,illetve a hegyek együttese olyan hihetetlen összhatást generàlt,hogy az ember bátran kijelentette volna,hogy ez a valaha volt legmisztikusabb és leggyönyörűbb hely ahol valaha járt. Titkon Wednesdaynek is dobbant egyet a szíve a látvány láttán,de mindenféle lelkesedést a lehető legnagyobb profizmussal tett semmissé. A főút vékonyodni kezdett,ahogy egyre közelebb ért a mesterien kidolgozott vaskapuhoz,melynek tetején ez állt régi,talàn ősi betűtípussal: Nevermore Academy
Wednesday,bár kíváncsi volt pontosan hova is hozták őt szülei, a világért nem tett volna fel nekik egyetlen árva kérdést sem az iskolával kapcsolatban.
Mivel szülei is ide jártak,így az általuk mesélt történetekből nagyvonalakban tisztában volt az intézménnyel kapcsolatban,de csak az alap dolgokat tudta róla: Évszázadokkal ezelőtt épült az úgynevezett "kitaszítottaknak" lefordítva azoknak akik valamilyen különleges képességgel,vagy identitással rendelkeznek. Bár pontosan nem tudta milyen "lényekkel" vagy szemfényvesztőkkel lesz itt körülvéve,de szemèlyiségéből és borzalmas szocializálódó képességéből kiindulva ez a dolog nem foglalkoztatta annyira. Egy dolog viszont annál inkàbb: Megszökni innen amilyen gyorsan csak lehet.
Nem akart szülei nyomdokaiba lépni. Nem akarta azt,hogy ősei a saját képükre formálják őt. Nem akart az iskolában létrejött vívócsapat kapitánya lenni,ahogy édesanyja volt, és a "Sötét Bál" királynője cím avagy megtiszteltetés sem hozta különösebben lázba. Rögeszméjévé vált,hogy édesanyja és édesapja egy "bábut" szeretne belőle nevelni,amelyet kedvükre faraghatnak. Gondolatai azonban ezen a ponton elúsztak,ugyanis Lurch egy óriási fékezéssel jelezte a családnak,hogy megérkeztek. Wednesday tenni akart egy hűvös megjegyzést az átlag alatti megállásra,azonban Morticia hangja ezt is kiverte a fejéből.
-Mon cheri,a régi szép emlékek!-áradozott a hölgy férjének,akitől válaszul egy kínosan hosszú és hihetetlenül érzelmes kézcsókot kapott. Wednesday kikászálódott a kocsiból és szétnézett a tágas előkertben.
Kimondottan igényes és kellőképpen rémisztő volt ahhoz,hogy a lány egy elismerő fejbiccentéssel nyugtàzza a látványt,annak ellenére,hogy nem tervezett itt maradni a szükségesnél tovább. Eközben Lurch a csomagtartóhoz sétált,és megpróbálta kivenni Wednesday bőröndjét,ami nem volt egy egyszerű művelet kettő és fél méteres magassággal. Végül azonban nagy nehez kihúzta,és fogantyúját előrántva lehelyezte a földre, ahol viszont csak guggolva tudta húzni,így inkább feladta a próbálkozást és ismét a kezébe vette.
-Gyere kis halálcsapdám,kövess!-mondta Gomez széles vigyorral,és tömérdeknyi érzelemmel az arcán.
Átsétáltak a tágas előkerten,és egy boltíves faajtóhoz értek,ami Wednesday szerint a bejárat lehetett.
