Order [Minsung]

2. fejezet

A nap során Jisung igyekezett nem elaludni, de az utolsó órában ez nem jött össze neki. A barátai nem lehettek vele, máshol volt órájuk. A matek nem az osztály szíve csücske, Jisungé sem. Neki egyenletek helyett alvásra volt szüksége, amit akarva-akaratlanul meg is tett. Egyszer félig ébredezve annyit hall:
- ...sung...
- ...Jisung...
- Han Jisung!
A rikácsolva ordibáló hangot összetéveszteni sem lehetett volna senki máséval, a matektanár kellemetlen ébresztőjére kelt fel a padjáról.
- Az én órámon nem fog aludni egy bukásra álló kölyök, ha érettségizni akar! Továbbra is az egyenlet eredményét várom. Örülnék, ha minél hamarabb visszatérne a valóságba.

Itt kapcsolódott be Minho, aki időközben elkalandozott, de az agyonátkozott matektanár hangjára odafordította a fejét. Tudta, hogy kivel lehet a probléma, ahogy azt is, hogy Jisung aludt, mivel ahogy tervezte reggel, megfigyelte. Egy ideig szokásos unott tekintettel nézett a tanárra, de amikor Jisung egy szokatlan hangnemben szólalt meg, a szemei kikerekedtek, de ezzel nem volt egyedül. Az egész osztály az utált tanáruknak visszaszóló Jisungot nézte, aki általában nem szólal meg ilyenkor, maximum ha az erejéből kitelik, kinyög egy bocsánatot.

- Tanárnő, tudja maga, hogy én minek örülnék? - kezdte a bátran szóló fiú, választ nem várva - Ha bűntudat nélkül tudnám magát a sírba kívánni - mert hogy már nem ma született bárány a hölgy - vagy ha legalább abbahagyná a diákok fejének leordítását nap mint nap, anélkül, hogy az életükről tudna bármit is - tört ki belőle fenyegető hangon a véleménye. Ijesztően se sokszor látják, egyesek, főleg a lányok, elhűlnek hallván amit mondott, mások pedig támogatóan mosolyognak.
De a tanárnő elképedt arca mindent vitt: pokoli ráncos arcával büntette Jisungot miközben a padjához közelített. A fiú mindezt egy rebbenés nélkül, székeben elkényelmesedve, hanyagon tűrte. Jól esett neki kimondani ezeket a szavakat - másnak pedig hallani.

Minho csak nézett a Jisungra, először elképedve, majd halványan, de büszkén vigyorogva. Tetszett neki ez a stílus, bár az nem, hogy a fiú állapotáról tudva, mi lesz a tett következménye. Ezek a gondolatok jártak a fejében, amit a boszorka undorító szavai szakítottak meg.

- Han Jisung, te istenverte tuskó, azonnal kimész az órámról az igazgatóiba egy szaktanárival és délután jelentkezel munkára! KIFELE, TE SZUTYKOS! - ordította torkaszakadtából a szipirtyó.
A kis szőke nem is tett másképp, de az igazgatói iroda helyett a szekrénye felé indított, becsapva maga után az ajtót. Igyekezett nem túl hangos lenni, hogy sikeresen elkerüljön mindent és mindenkit, szekrényéből kivett cuccaival irányba vette az ebédlőt.

Őszintén, maga sem tudta, hogy büszke legyen magára, vagy süllyedjen el, de az biztos, hogy övé az érdem a matektanárnak címezett legnagyobb beszólásért.

Még pont elkapta a nagy tapsvihart, amit maga után hagyott a beszólás. Kicsit elmosolyodott, az osztályban még sosem figyeltek rá így. A tapsvihart követő "hangvillám" pedig a porig alázott tanár enyhén szólva idegesítő hangja volt, ami az osztályt csitította sikeresen, de már csak azért is, mert gyűlölik a banya hangját.

Jisung nevetve sietett az ebédlőbe, remélve, hogy már barátai is végeztek az óráikkal. Amint megpillantotta a neki integető Seungmint, odaszaladt és mesélni kezdett "hőstettéről". A barátai viszont nem voltak rá olyan büszkék, mint ő maga, de annak örültek, hogy jó kedve van.

Eközben az osztályban az óra utolsó percében egy nehéz egyenlettel foglalkoztak a diákok...vagyis nem mindegyik. Lee Minho történetesen kukkot nem értett az órából, de meg se akarta próbálni. Teljesen más gondolatok mezein vándorolt: még mindig a beszólás foglalkoztatta, azóta is büszkén mosolyog közben tollát piszkálva.