S te leszel, aki majd megment? [BarnixPeti ff.]

❦︎2.𝑪𝒊𝒈𝒂𝒓𝒆𝒕𝒕𝒂❦︎

Egy újabb nap, újabb lehetőségekkel. Tegnap elég jól elvoltunk Petivel, sajnos korán haza kellett mennie. Azt hiszem azt mondta, hogy otthon még fel kell hívnia a szüleit. Elég távol laknak tőle, így csak telefonon tudják tartani a kapcsolatot. Meg persze gondolom egy párszor hazalátogat.

Ma nem csináltam különösebben sok mindent. Reggelire, ami még tegnapról maradt palacsinta, azt ettem. Mellé a szokásos kávémat kortyolgattam, és a tévén kapcsoltam át a műsorokat, egyikről a másikra. Valahogy egyik sem kötött le. Lementem a kisboltba, hogy legyen mit ennem ebédre. Délután gondoltam, nekiállok és festek valamit. Nehezen álltam neki, mivel már régen nyúltam utoljára ecsethez. A minta, ami alapján dolgoztam az csak egy egyszerű, fehér ház volt, kint az erdőben, körbevéve virágoskerttel. Ahhoz képest, amire számítottam, elég jó lett a végeredmény.
Mikor már esteledett, kimentem a teraszra megnézni a naplementét. Zsebemből elővettem az öngyújtómat meg a cigarettás dobozt. Kivettem egy szálat, s meggyújtottam. Lassan kifújtam a füstöt, majd nekitámaszkodtam a korlátnak.
Szegény barátnőm is mindig dohányzott. Ugyanígy kijött a teraszra, amikor nem tudott aludni. Legalább másfél órára eltűnt, s amikor visszajőtt, megmosta a fogát. De még mindig érezni lehetett rajta. Éreztem a pólóján, és az ajkain, amikor csókolóztunk.
Mindig csendes volt. Jobban belegondolva nem is volt igazán csendes, csak azt mondta másoknak. Ha velem volt, akkor be nem állt a szája.
Hiányoznak azok a pillanatok. Mikor együtt cigiztünk. Mikor gitároztam neki. Mikor mindenhova kézenfogva mentünk. Soha sem voltunk képesek elengedni egymás kezét. Valahogy kiegészítettük egymást. Ő a fekete macska, én a golden retriver. Ő, aki félt társaságban megszólalni, én a társaságkedvelő. Ő, aki csak nézte a csillagokat az égen, én pedig mindig beszéltem hozzá. Néha már idegesítettem, hogy nem hagytam őt keresgélni a göncölszekeret és egyéb alakzatokat. Volt, amikor egy pikniken én a felhőkről kérdezgettem, hogy mit lát bennük, ő akkor is csak annyit mondott: "a csillagok beszédét jobban szeretem hallgatni, mint a felhőkét". Sosem értettem igazán azt a mondatot. Csak annyit feleltem rá, hogy akkor biztos az én beszédemnél is érdekesebbek. Persze, erre nem kaptam különösebb választ csak, hogy fogjam be, aztán megcsókolt. Mára már sikerült felfognom azokat a bizonyos szavakat. Ő az estének élt, s nem a nappaloknak. Este történt minden. Minden, amit nem sikerült elfelejtenem.
Végül elszívtam két szál cigarettát is elmélkedésem közben. Kicsit fáradt is lettem, úgyhogy elmentem fürödni. A fürdőszoba ajtaján horpadás nyomok voltak csak úgy, mint a hálószobain. Szegénykémnek dühkezelési problémai is voltak. Volt, hogy megosztotta velem a gondjait, viszont legtöbbször magába folytotta, és az ajtó vagy a saját teste bánta. Persze az önkárosítással leállt nem sokkal azután, hogy összejöttünk.
Olyan is volt, mikor én tettem valami rosszat. Azt nem merte megosztani velem. Addig várt, amíg le nem esett magamtól a tetteim súllya. Olyankor hosszas bocsánatkérések közt megbeszéltük a dolgokat. Ő megbocsájtott nekem, de én nem tudtam magamnak. A kezén láthatóak voltak a nyomok egész élete során. Az öngyújtója nem csak cigihez kellett.
Az ajtót már rég megjavítatthattam volna. De minek az, amikor a múlt sosem tűnik el? Ha nem lennének ott azok a repedések, én még úgy is látnám őket. Az emlékek ugyanúgy előtörnének bennem, ha ránéznék a már új, repedésmentes ajtókra. Bármit is csinálok, bárhol is vagyok, az emlékek mindig utolérnek.
Egy jó, forró zuhany után, előkerestem egy könyvet. Egy könyvet, amit egykor ő olvasott ugyanitt, ebben az ágyban. Elég sok holmit hagyott maga után. Legtöbb dolog a szüleinél maradt, de itt szívesebben töltött időt, így volt, ami rám maradt. Ahogy lapoztam az oldalakat, arra gondoltam, hogy egy nap ő ugyanezeket az oldalakat lapozgatta. Ha az nem is  lehetséges, én akkor is érzem a illatát a gyűrött lapokon. Szokása volt kiemelni egyes sorokat, hogy majd később érezhetőek legyenek a fontos mondatok. Ha már előbb megnéztem volna azokat a kiemelt szavakat, mondatokat, akkor talán rájövök az érzéseire, s a dolgokra, amiket tervez. Kár a múlton rágódni, ha nem tudunk, min változtatni. Ha lenne egy módszer rá... De mindegy is. A jelenben kell élni. Legalábbis abban kéne, de én nehezen engedem el az ilyet. Nem is értem magam. Miért nem tudom csak egyszerűen elfelejteni? Miért ilyen nehéz ez?
Lassan, de végül a szemeim kezdtek csukódni. Letettem a könyvet a polcra, ittam egy pohár vizet, majd álomra húnytam szemeim.
Álmaimban ugyanazok gyötörtek. Ugyanaz a rémálom, ami már sokadjára tér vissza. Minden ugyanaz maradt, mint évekkel ezelőtt. Attól a naptól kezdve minden rossz érzéssel tölt el. Egyedül akkor éreztem magam jól, mikor tegnap Péter itt volt. Azóta ő volt az első ember, aki mosolyt csalt az arcomra. Neki ez mindig is sikerült. Amikor összevesztem a barátnőmmel, ő mindig itt volt mellettem, és megnyugtatott. Sikerült elérnie, hogy kevésbé utáljam magam. Hogy kevésbé hibáztassam magam a történtek miatt. Igazán hálás vagyok neki. Nagyon sok mindenben segített nekem, és én meg sem háláltam neki. Ehelyett inkább alig beszéltem vele, alig találkoztunk. Muszáj lesz majd elhívnom valahova...
Mondjuk egy olyan helyre, ahol különleges teafilterek kaphatóak. Megjegyeztem, hogy a tea a kedvenc itala.
Egy párszor felkeltem az éjszaka során. Az ötödiknél már elegem lett, és inkább hagytam a fenébe ezt az egész alvás dolgot. Kimentem és újból rágyújtottam. Már értem, hogy ő miért szívott el annyit, mikor nem tudott aludni.

És ez lett volna a 2. fejezet. Kiváncsi vagyok, hogy mi a véleményetek róla:).