S te leszel, aki majd megment? [BarnixPeti ff.]

❦︎3.Ö𝑙𝑒𝑙𝑒́𝑠❦︎

Peti szemszöge

Egy hintán ültem kint a játszótéren. Gyerekekkel körbevéve löködtem magam, mintha én is közéjük tartoznék, és csak néztem ki a fejemből. Eltöprengtem azon, hogy ma milyen jót sétáltam az ide vezető úton, vagy tegnap a parkban elképzelve, hogy valaki ott van mellettem és nem vagyok magányos, vagy hogy tegnapelőtt mennyire jól elvoltunk Barnabással. Most ugyanazt csinálom, mint tegnap vagy tegnapelőtt, mielőtt találkoztam Barnival. Elképzelem, hogy valaki itt ül a mellettem lévő hintán. Elképzelem, hogy az egy olyan személy, aki szintén olyan gyereknek érzi magát, mint én és szívesen ücsörög velem itt. Igazából minden nap ezt csinálom. Csak az útobbi két napban ez más. Mióta palacsintáztunk, azóta őt képzelem magam mellé. Hogy itt van és ugyanolyan jókedvvel nevetgél, mint aznap. Ezen gondolatomra halványan elmosolyodtam. Igazából még nem éreztem át, milyen is úgy igazán egyedül lenni, magadra maradni. A családom mindig is itt volt velem, és mai napig tartjuk a kapcsolatot. Igaz, hogy nem a legjobb az a kapcsolat, de legalább addig a pillanatig nem csak leszidnak és elhordanak mindennek, amíg felhívnak és olyan alap kérdéseket tesznek fel, mint hogy "milyen napod volt?", "találtál már magadnak barátnőt?" vagy az a tipikus "ugye mostmár jobban vagy lelkileg?". Legalább próbálkoznak.
Azért elég messze lakik tőlem mindenki és ez nem segít a magányérzetemen. Ahogy az sem, hogyha valaki közel is van, de nem keres. Kicsit rosszul esett, hogy Barnival pár hónapja mennyire jókat elbeszélgettünk, aztán most kellett megtudnom, hogy valami miatt letört. Tőlem az ilyet nem olyan egyszerű eltakarni. Mindig észreveszem, ha valaki épp nem a legjobb állapotába van. Barnit ráadásul már szerintem ellége kiismertem ahhoz, hogy ezeket tudjam. Nyílván nem fogom kifaggatni, hogy mégis mi a baja. Ha el szeretné mondani, akkor úgyis elmondja majd egyszer.
Gondoltam mostmár ideje lenne elindulni, kezd lemenni a nap, és szeretnék még sötétedés előtt hazaérni.  Eddig csak a madarak csicsergését és gyerekek ordítozását hallgattam, de mostmár ideje lesz kikapcsolódnom a zene világában is. Bedugtam fülesem és elindítottam az egyik playlistemet, amely "indie girls" elnevezéssel volt felruházva. Amint hazaértem előkerestem laptopomat egy kis filmnézés céljából. Helyet foglaltam a kanapén, a laptopot ölembe téve. Beírtam a címet, és már kattintottam is volna az első találatra, mikor megnyilt egy újabb ablak. Remek, pont ilyenkor kell hívniuk.

- Szia apa, szia anya! - mondtam mosolyt erőltetve, de a szokásos monoton hangnememből, amit általában velüm szemben szoktam használni, észrevehető volt az unottságomnam jele.

- Szia kincsem! - köszöntem nekem egyszerre.

- Minden oké? - kérdezte anyu. - Olyan sápadtnak tűnsz.

- Igen, minden a legnagyobb rendben, és ez nem fog változni, akárhányszor is kérdezed meg. - mondtam mostmár mosolygás nélkül, mert fölösleges lepleznem, hogy mennyire felidegesítenek ezekkel a nyílvánvaló kérdéseikkel. - Ha most megbocsájtotok, éppen egy érdekes filmet kezdtem volna el. - emeltem ki az "érdekes" szót, jelezve, hogy ők nem abba a kategóriába tartoznak.

- Várj! Alig van időnk egymásra, és te máris ránk akarod csapni a telefont? - kérdezte apám.

- Igaza van apádnak, mindig csak azzal az ingyom-bingyomos dobokkal vagy elfoglalva.

- Előszőr is: ütőhangszerek, másodszor: ez fontos része annak, hogy elérjem a céljaimat. - vágtam vissza.

- Mégis milyen célokat? Ezt mind csak a hírnév miatt csinálod, ismerdd el! - anyám rideg szavai úgy érintettek, mintha csak egy gitár húrjait tépkedné valaki ezer darabra.

- Nem igaz, hogy nem bírjátok felfogni! Nekem soha nem is volt, és nem is lesu fontos a hírnév. Mindig is csak azért zenéltem, mert engem ez tesz boldoggá.