S te leszel, aki majd megment? [BarnixPeti ff.]

❦︎9.𝑳𝒆𝒈ő𝒔𝒛í𝒏𝒕𝒆́𝒃𝒃 𝒎𝒐𝒔𝒐𝒍𝒚❦︎

Barni szemszöge
- Figyelj csak Peti! - jutott hirtelen eszembe. - Mi lenne, ha velem aludnál ma is? Csak hogy ne legyenek rémálmaid, tudod.

- Nekem okés, de akkor ma én vendégellek meg téged. - kuncogott. Még mindig imádom a nevetését.

- Jó, jó, benne vagyok!

- Csak az lesz a baj, hogy nincsenek nekem olyan ruháim, amik jók lennének rád, te meg messze laksz innen, nem? - kérdezte kétségbe esve.

- De, viszont nem mindig alszom pizsamába, tehát nem gond. - válaszoltam.

- Ó, hát akkor okés, g-gondolom. - picikét el volt pirulva, de ez csak még aranyosabbá tette, mint amilyen eleve.  - Na de induljunk akkor szerintem, nagyon későre jár!

- Rendben. - bezártam  a próbaterem ajtaját, majd se szó, se beszéd és felkaptam Pétert menyasszony pózba.

- BARNI! MIT CSINÁLSZ? - szólt rám, és még jobban elpirult.

- Haha! Miért? Én csak hazaviszlek.

- Na ne már! Azért nem vagyok sérült, hogy ne tudjak járni.

- Persze, azt tudom, de ismerd el, mégis csak jobb így, mint hogy sétálj. -kacsintottam reá.

- Jólvan, ezzel nem lehet vitatkozni. - nevetett Peti. Nem teljesen a házáig cipeltem, egy pár házzal előbb leraktam, hogy elő tudja keresni út közben a kulcsait.

- Meg is van! - kiáltott fel. Felsétáltunk a panelban lévő lakásáig, s amint beléptünk az ajtón észrevettem azt a szembetűnő rendet, ami az én otthonomból hiányzik. Egyetlen egy repedés sincs az ajtókon, sehol egy karc a tükrökön, és nincsenek széjjeldobált cigicsikkek a nappaliban, amikhez nem mer hozzányúlni senki sem, csak mert emléknek számít. Emléknek, amely egy régen látott szerelmedhez köt. Semmi ilyen, ám belépve a hálószobába látni lehetett szanaszét szórt papírokat.

- Petim, azok mik a földön? -kérdeztem rá. - Persze csak, ha szabad kérdeznem.

- Oh, azok csak versek. Mindegyik a szemétbe való. Nem is értem eddig miért nem dobtam ki őket. - leggugolt s elkezdte felszedni a verseket, majd a kuka felé sétált velük.

- Várj! - állítottam meg cselekedetében. - Biztosan remekelnek, és nem szégyen, én dalokat írok, te verseket, nincs ebben semmi rossz, amiért kukába kéne őket hajítani.

- Hát... Nem is tudom... - nézett el oldalra.

- Naaa, higyj nekem, Petiim!

- Jó, nem dobom ki őket, de csak, mert olyan szépen kértél meg rá. - mosolyodott el.

- Ha már itt tartunk, elolvashatom az egyiket? - kérdeztem tőle, mélyen a szemébe nézve.

- Ó, persze! - kutakodni kezdett a lapok között, majd az egyiket a kezembe nyomta. A sorokat olvasva leesett az állam.

- Azta, te ezt akartad kidobni? Hisz ez gyönyörű!

- Nem is tudom... - vakargatta a tarkóját.

A versből Petire nézve megütötte a fejemet az a gondolat, hogy nem csak a vers, hanem annak az írója is csodás. Ahogy a hold és az íróasztali lámpa fénye megvilágította rózsaszín színben pompázó orcáját, s azokat a zöld íriszeket, úgy éreztem a világ egyik nagy csodájának vagyok szemtanúja. Furcsa érzések kavarogtak bennem, amiket eddig nem éreztem. Úgy éreztem, hogy... Képes lettem volna itt helyben megcsókolni.

- Barni... Barni! - szólogatott Péter, amíg én elvesztem azokban a csodaszép szemeiben.

- Hm? Bocsi, kicsit elbambultam.

- Min gondolkoztál? - húzta fel az egyik szemöldökét. Ó, ha te azt tudnád...

- Csak... Most vettem észre, hogy lett fülbevalód! - végülis ezzel nem hazudtam, mivel tényleg csak ebben a pillanatban tűnt fel, ahogy Peti épp eltűrt egy kósza tincset a füle mögé. - Nagyon jól áll! - mosolyogtam rá.

- Köszönöm! - mosolyodott el ő is, ami bennem csak mégjobban előkeltette azt az érzést, azt a késztetést.

- Olyan szép a mosolyod...

- Micsoda? - ahogy látom ettől az arca felvette a rózsaszínnek egy sötétebb árnyalatát. - A tiéd is, Barnim! - ez a becenév megmelengeti a szívem, tulajdonképpen maga az egész mondat. - Ó, jut eszembe, itt van egy törülköző, nyugodtan menj el lezuhanyozni, addig én megágyazok. - nyomott a kezembe egy világoskék törölközőt.

- Okés!

❦︎❦︎❦︎

Mikor már Peti ment el lefürödni, én kicsit körbenéztem a szobájában. Poszterek a falon, lemezek és könyvek a polcokon, az íroasztalon még annál is több vers, ami a földön volt, csak legtöbbjük össze van kapcsozva, és volt egy-két virág is, ám valami szemet szúrt. Az asztalon volt egy összegyűrt papír darab. Sokat gondolkoztam azon, hogy elolvassam-e, de végül nem tudtam ellenállni a kísértésnek. A papíron ez állt:
"Nem tudom, mit érzek irántad.
  Annyira zavaros ez az egész.
  Sokszor gondolkodom rajtad.
  Olyankor átpörgetem magamban
  az összes emlékünket.
  Szeretlek B..."
Nem mondanám versnek, inkább egy befejezetlen szerelmi vallomás. Hát ez fura, vajon kinek szánhatta? B? Ki az a B? Az sem biztos, hogy az egy B, át van satírozva az egész név, csak ezt az egy betűt vettem ki belőle.
Lépteket hallottam közeledni, így inkább összegyűrtem a lapot, visszahelyeztem az eredeti állapotába, majd gyorsan befeküdtem az ágyba.
Petin egy csíkos rövidnadrág és egy babakék pulcsi volt. Szótlanul odasétált az íróasztalhoz és lekapcsolta a kis lámpát, majd felémfordult.

- Nem zavar, ha a függönyt nem húzom el? - kérdezte félve. - Nem szeretem, ha teljesen sötét van.

- Dehogy zavar. - adtam választ neki. Nem mondott semmit, csak lefeküdt mellém a kétszemélyes ágyba.

- Ugye az se baj, ha nem külön ágyaztam meg?

- Peti, nem! Ezt már amúgyis megbeszéltük, nálam is egy ágyba aludtunk.

Megint nem szólt. Csak nézett ki a fejéből, mintha valamin nagyon erősen kattogna az agya.
- Közelebb mehetek hozzád? - szólalt meg újra. E kérdése miatt valamiért elkezdett gyorsabban verni a szívem.

- Gyere, Petim! - kinyújtottam az egyik kezem, hogy arra tudja helyezni a fejét.

Peti szemszöge
Nem mertem szólni róla, de láttam, hogy Barni az íróasztalomnál kutakodott, és azt is láttam, hogy egy papírlap volt a kezében. Éppen csak résnyire nyitottam az ajtót, de pont észrevettem, ahogy idefut az ágyhoz. Szóval beleolvasott az egyik versembe, vagy rosszabb, elolvasta azt az összegyűrt füzetlapot amiben róla van szó. Ne ne ne, az nem lehet! Nem is vagyok teljesen biztos az érzéseimben. Vagyis nem tudom. Ha azt meglátta, akkor nekem végem.
Úgy hallom Barnabás már elaludt. Lassan megfordultam, hogy vele szembe lehessek. Orra csillogott, ahogyan a hold fénye bevilágította a szobát, az ajkai rózsaszínűek voltak, kicsit megrágodtnak tűntek, de még így is hívogatóak voltak. Nem Péter, nem szabad. Az agyam nemet mondott, de a szívem mást sugallt. Hüvejkujjamat végighúztam a rózsaszín ajkakon, erre Barni kicsit megmozdult, de szerencsére nem kelt fel. Egy ideig csak Barnabást bámultam, amíg szemeim le nem csukódtak. Egészen eddig az estéig kétségeim voltak, de szerintem mostmár biztosan kijelenthetem, hogy szerelmes vagyok az előttem fekvő fiúba.