ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕

•𝔖𝔷𝔢𝔯𝔢𝔩𝔢𝔪?•

- Nem tudom elhinni mekkora egy tuskó! - háborodottan járkált fel alá Léna.
Már a bulinak három napja, viszont én még csak most meséltem el a lányoknak, hogy miért is akartam annyira hazamenni.

- Így viszont nem is annyira zavar, hogy nem felém közeledett. - húzta csíkra ajkait Adél.

- Adél, ez bunkó volt. - mérgesen ült le végre a lány is az ágyamra. Már suli után vagyok, és a lányok nálam lógnak. Szeretnek itt lenni, de lassan azért én is megnézném, hogy nekik milyen az otthonuk. Nekik ez jön be, mivel nagy luxus ház, de a fehér és szürkés színeken kívűl más nincs ebben a házban, ez pedig unalmassá teszi számomra. Hiába van az udvaron medence, még egy kisebb saját kondi terem is apám részére, na meg a ház előtt egy méreg drága kocsi, valahogy ez nem jelent boldogságot számomra. Kint Amerikában is hasonló házunk volt, annyi különbséggel, hogy kisebb volt. Na meg így, hogy anyukám nincs itt, minden üres és csendes. Apa lassan el is felejti, hogy néha időben haza kéne jönnie, hisz van egy lánya.

- Hahó, Nancy? - legyezett szemem előtt Léna. Uh, nem is figyeltem, hogy azóta miről beszéltek.

- Bocsánat. - észhez tértem és felálltam az ágyról, majd odaléptem a szekrényemhez.

- Most hova készülsz? - értetlen pillantásokat vetett felém Adél.

- Menjünk el valamerre, itt már halálra unom magam. - kutattam a szekrényembe valami másik ruháért, ami kényelmesebb. Kivettem egy trapéz puha anyagú nacit, meg egy has pólót, rá pedig felhúztam a bőrdzsekit, mert már az idő kezd hűvösödni.

- Ilyenkor neked hol vannak a szüleid, hogy csak úgy simán gondolsz egyet és megyünk?- eddig őrültem, hogy ez a kérdés nem jött szóba, nem szerettem volna ezekről beszélni nekik. 

- Dolgoznak. - letudtam ennyivel, nem akarom elmondani nekik, hogy anyukám még csak nem is él, valahogy nem vagyok arra vevő, hogy sajnáljanak meg együttérzést nyilvánítsanak, mert nem tudnak együtt érezni.

- Legalább nem csesztetnek. - mosolygott Léna. Én lehajtottam a fejemet, hogy ne lássák mit érzek. Én lennék a legboldogabb, ha anyukám itt lenne és ordítozna velem, hogy miért mászkálok suli után tanulás helyett. - Rosszat mondtam? - lépett mellém, de én csak elrohantam a mosdóba. Belenéztem a tükörbe és anyut képzeltem magam mögé, a könnyeim lassan folytak le arcomon. "Hiányzol Anya" mondtam halkan, hang alig akart kicsúszni az ajkaim közül, gyomromba meg mintha kést szúrtak volna. "Légy erős Nancy" Anya hangját hallottam a gondolataimba, biztosan ezt tanácsolná, ha tényleg itt lenne és nem én képzelném csak ide. Szépen lassan elszállt anyukám és csak magamat és a könnyekkel teli arcomat láttam a tükörben. Fújtam egy nagyot és lemostam arcomat, utána pedig vissza mentem a lányokhoz.

Átöltöztem és elmentünk sétálni a városba. Hétre hazaértem, utána még neki álltam tanulni. Sejtelmem sem volt, hogy a magyar iskolák ennyire nehezek, főleg, hogy én orvosnak szeretnék menni, legfőképp rákos embereket gyógyítani, de szerintem ezt magyaráznom se kell. Kint külföldön nem hajtottak ennyire a lexikális tudásra, sokkal inkább elektronikusan tanultunk, és nem kellett ennyit magolni. Viszont túlélem, remélem.

Másnap

-Léna szemszöge-

- Én aggódom Nancy miatt. - húztam csíkra a számat, miközben mondtam a többieknek. Adél, Krisztina meg a három fiúval álltunk a folyosón, Nancy meg éppen a büfében volt.

- Én nem vagyok oda érte, szóval...- forgatta a szemeit Kriszti. Azt se tudom miért barátkozunk vele, talán mert Nolen egyik csaja volt és az suli fiúi által ő az egyik legdögösebb az iskolában. Ezen kívűl egy irigy, utálatos lány. Azóta nem bírja Nancyt mióta betette a lábát ide, és valószínűleg azért, mert sokkal jobban néz ki, mint ő és neki nem kell egy kiló smink se hozzá. Fél, hogy mostantól nem ő lesz a középpontban.