Two in one ~ Doctor/Master

4.

-Szóval, - dőlt hátra a székében Jack, amikor már egy-egy csésze kávé társaságában mindhárman (jobban mondva négyen) a Torchwood főhadiszállásán található asztalra könyököltünk. - Ha jól értettem, a segítségemért jöttetek egy félresikerült regeneráció ügyében. De a részletek kissé homályosak. Rosszul értelmeztem valamit, vagy tényleg a Doktor látogatott el most hozzám... a Mester alakjában?

Jack szemöldöke összeráncolódott, zavarodottan igyekezett követni a bonyolult magyarázatom.

-Igen. De a Mester is itt van, a fejében. Hallja, amit mondasz, épp úgy, ahogy a Doktor. Csak nem tud megszólalni. Illetve meg tud, de csak a Doktor hallja. - fejezte be Martha ügyefogyottan.

-Szóval akkor... be van zárva? - érdeklődött kíváncsian a kapitány. Szeme áthatóan vizslatta az arcunkat, szinte a vesénkbe látott a tekintetével.

-Mondhatjuk. - hagytam rá fél szívvel.

-De hiszen akkor végül is jól sült el a dolog, nem? Úgy értem, életben van az utolsó időlord, veled van, de nem tud már senkit bántani. - fejtette ki Jack az álláspontját. Fájt. A gyomrom teniszladba-méretűre zsugorodott a hirtelen bűntudattól, amely végigszántott a bensőmön, borotvapenge módjára hasított a bordáim közé. Túl egyértelmű és túl behatárolt fájdalom volt ahhoz, hogy zúzódáshoz vagy csonttöréshez tudjam hasonlítani. Elvégre az egész az én hibám volt, miattam került a Mester ebbe a helyzetbe, miattam lett rab a saját testében, csakis én tehettem róla. Abban a pillanatban nem érdekelt, hányszor próbált már megölni, egyszerűen sajnáltam, hogy akaratom ellenére kitaszítottam önmagából, megfosztottam a szabadságától, saját magán való kontrolljától, s akárhány szörnyűséget is tett már, nem érdemelte ezt a sorsot.

-Valami rosszat mondtam? - kérdezte Jack rémülten, olvasva az elkínzott arckifejezésemben. Megráztam a fejem, visszatérve a valóságba.

-Nem, csak... - sóhajtottam, a kezeimbe temetve az arcom. - Ő most... rab. Saját magában. Semmijét sem tudja kontrollálni, el se tudjátok képzelni, az milyen szörnyű. Sajnálom.

Jack, az arcán ülő kifejezésből ítélve, jobbnak látta tovább nem forszírozni a témát, miután rájött, hogy ez nekem mennyire kellemetlen. Értékeltem a gesztust, illetve ki is használtam az alkalmat, hogy a tárgyra térjek.

-Jack, gyere velünk. Kérlek, segíts megtalálni a megoldást, így nem élhetünk. Egyedül nem fog menni, szükségünk van a segítségetekre. - kértem.

Jack végre a szemembe nézett, és csibészesen elmosolyodott, végre levágta, hogy mire akarok kilyukadni.

-Merre van a TARDIS?

...

-Na és... Mit mond most éppen? - kíváncsiskodott Jack, amikor már mindannyian a kék fülkében voltunk, és céltalanul bolyongtunk a világűrben.

Megvakartam a fejem búbját.

-Most éppen? Semmit. - legyintettem. - Azt hiszem, haragszik rám, vagy mifene.

-Haragszik? - érdeklődött vigyorogva Jack. - Na és miért?

-Szerintem nem tetszett neki az ötlet, hogy ti is velünk gyertek. Nincs kifejezetten oda értetek. - magyaráztam fintorogva.

-Valahogy sejtettem. - nevetett fel. - Mester, ha hallasz, az érzés kölcsönös.

Pletykálkodunk, Doktor?, csipkelődött a jól ismert hang, de belefagyott a szó, amikor a TARDIS hirtelen megrázkódott, olyan erővel, hogy mindannyia hátratántorodtunk.

Mire vársz?, förmedt rám a Mester, amikor észrevette, hogy enyhén szólva lefagytam a hirtelen jött "támadástól".

Összekapva magam, a konzolhoz léptem, azaz inkább támolyogva rohantam, majd elkiáltottam magam:

-Vigyázat! Enyhe turbulencia várható!

-Enyhe?! - idegeskedett Jack, kapaszkodót keresve a TARDIS-on, amelyet végül a cikcakk-nyomtatón talált meg, megjegyzem, nem kis ostobaság kell ahhoz, hogy valaki belekapaszkodjon a cikcakk-nyomtatóba. Na mindegy...

A kijelzőre pillantottam, leolvasva róla a Gallifrey-i nyelven írt szöveget.

-Visszarángat minket a Földre! Valami furcsa, mágneses vonzalmat érzékel, és teljesen beleállt a sugárba! - rémültem meg.

Segíts már!, rivalltam rá a Mesterre. Hol vagy, amikor szükségem lenne rád?!

Nem fogjuk tudni megállítani vagy visszafordítani, a legjobb, amit tehetünk, hogy korrigáljuk a turbulenciát!, adta ki az utasítást a Mester, ezután pedig mindketten ugyanarra gondoltunk. Gyorsan előkaptam a régi kabátom zsebéből a szonikus csavarhúzót, meghúztam néhány kart, ezzel valamelyest lecsillapítva az időgép rázkódását.

Martha és Jack feltápászkodtak a padlóról, és meglepetésemre mindketten elnevették magukat.

-Ó, hogy hiányzott ez... - sóhajtott fel Martha boldogan. Éreztem a Mester undorodását ennek hallatán.

Tudom, nem szereted a nyálas dolgokat.

Az enyhe kifejezés.

-Nos, Doktor, itt az ideje, hogy megmagyarázd, mégis miért tartunk a Föld bolygó felé, ahonnan indultunk? Nem úgy volt, hogy a gyógymódot keressük az extrém balesetetekre? - vonta fel a szemöldökét Jack.

-De. Úgy volt. - vakartam meg a fejemet kínosan, s egyben mélyen elgondolkodva.

-Akkor mi ez? - szegezte nekünk a kérdést Martha.

-Úgy nézek ki mint aki érti? - tártam szét a karom, majd nagyot szusszantva belefogtam a feltételezésem kifejtésébe. - Úgy gondolom, a TARDIS belesétált valamiféle mágneses mezőbe, tulajdonképpen egy csapdába, ami most visszaráncigálja a Földre. Tehát nagy valószínűséggel megjelent ott valami, vagy valaki, esetleg egy egész csoport vagy életforma, akik tudnak rólunk, és tőrbe akarnak csalni.

Vagy csak simán vadásznak valamire, legyen az akármi. De az sem kizárt, hogy védelmi mechanizmus. Nem minden rólad szól, Doktor., találgatott a Mester, és természetesen nem állta meg, hogy ne szúrjon oda egy rosszmájú megjegyzést.

Az is lehetséges., hagytam rá, túl fáradt voltam a vitatkozáshoz.

-Akkor derítsük ki, hogy mit akarnak! - javasolta Martha, én pedig hirtelen úgy éreztem magam, mint a régi szép időkben. Kisvártatva persze realizáltam, hogy a nosztalgikus vágyakozásomat a Mester is megérzi, de már túl későn kaptam észbe és hesegettem el az érzelmet.

Hiányzik, amikor még nem voltam én, és nem kellett velem foglalkoznod... ugye?, kérdezte, tőle szokatlanul szomorú hangsúllyal.

Nem erről van szó., tiltakoztam, s a lelkiismeret-furdalás hirtelen hulláma lecsapott rám.

A Mester nem válaszolt, de éreztem, hogy megbántottam.