Two in one ~ Doctor/Master

5.

A TARDIS ajtaján kinézve leesett az állam. A koordináták alapján a Földön voltunk, ehhez kétség sem fért, azonban legkedvesebb bolygómra rá se lehetett ismerni. Gyorsan visszaszaladtam, vetettem még egy pillantást a koordinátákra. Nagyjából egy évvel azutánra érkeztünk vissza, hogy elindultunk volna.

A Földön mintha egy gigantikus hurrikán söpört volna végig. Csak pusztaság, amerre a szem ellát, helyenként gejzírekkel meg lávatavakkal. A szél felkavarta a port, majd felhőkben hordozta azt tovább.

-Mégis mi történt itt? - kérdezte elhűlve Martha.

-Fogalmam sincs. - válaszoltam őszintén. Jack megállt a hátam mögött, és idegesen kifújta a levegőt a száján, láthatóan őt is felkavarta a bolygójával történt cseppet sem pozitív változás.

Próbáld meg nyomon követni a megmaradt életformákat., szólalt meg hanyagul a Mester. Majdnem felkiáltottam a megkönnyebbüléstől.

Haragszol?, kérdeztem óvatosan.

Most nincs idő haragudni. Félre kell tennünk minden nézeteltérést, és a valós problémákra fókuszálni., bölcselkedett a Mester, amire nem tudtam nem elnevetni magam.

Ki vagy, és mit csináltál a Mesterrel?, kuncogtam, mire ő is halkan nevetett.

Megettem. Egyébként pedig nincs okom haragudni. Csak őszinte voltál.

Nem úgy értettem! Csak hát, gondolom, neked is hiányzik, hogy egyedül légy a testedben..., magyaráztam, remélve, hogy megérti.

Ó, el se hinnéd, mennyire.

Úgy tettem, ahogy a Mester javasolta. Visszamentünk a TARDIS-ba, és megpróbáltam felerősíteni a jelet, hogy az érzékelni tudja más élő létformák keresőjelét. Hála a szoniknak, ez sikerült is.
Jack közelebb lépett a konzolhoz, bekapcsolva a lokalizátort, így már nagyjából sejtettük is a kedves illető tartózkodási helyét.

Jack összeráncolt szemöldökkel vizsgálta a képernyőt, majd lassan, szemét le sem véve a monitorról, megszólalt:

-Én elmegyek, utánanézni, hogy kik ezek.

Martha gondterhelten fonta keresztbe a karjait.

-Vigyázz magadra, Jack. Nem lehet tudni, miféle lények ezek.

-Halhatatlan vagyok, ha nem rémlik. - kacsintott rá Jack vigyorogva, mire Martha ideges lett. A Mester és én magunkban nevettünk, tudva, az effajta flörtölés mennyire nem imponál Marthának.

-Lehet, hogy halhatatlan vagy, de időnként elképzelhetetlenül ostoba! Könnyen lehet, hogy olyasmit tesznek veled, ha nem figyelsz oda, hogy mit csinálsz, ami rosszabb a halálnál, és/vagy aminél a halhatatlanságod fabatkát sem ér. Úgyhogy most az egyszer szedd össze magad, Jack Harkness, és gondolkodj úgy, mint egy érett emberi lény!

Jacknek az arcára volt írva, hogy a legkevésbé sem számított efféle kirohanásra, de jobbnak látta nem feszegetni tovább a lány idegeit, ugyanis bólintott, majd fegyvert véve magához, kilépett a fülke ajtaján.

...

Órák teltek el. Hosszú, szörnyen hosszú órák. Marthával némán róttuk a TARDIS-t, illetve annak környékét, egyikünk sem szólt egy szót sem a másikhoz, amíg Jack visszatérésére vártunk, s minden egyes perc napoknak tűnt az őrjítő tudatlanságban, társunknak pedig nyoma sem volt. Aztán az órák napokká nyúltak, és minden egyes nappal egyre biztosabbak voltunk abban, Jack nem tér vissza.

Egy, kettő, három, négy nap.

Semmi.

Öt, hat, hét.

Semmi.

Nyolc, kilenc, tíz.

Marthával már rendesen kiismertük a környéket. Találtunk egy remek kis barlangot, egy apró üreget, amely éppen alkalmas volt arra, hogy elrejtőzzünk az esetleges támadók elől. Ebben egyetértve bevittük az időgépet, és ahogy a napok teltek, igazi kis túlélő-farmot alakítottunk ki.

Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom.

A nyomasztó aggodalom, Jack aktuális szituációjának ezerféle verziója ott lebegett a levegőben, megmérgezve az atmoszférát, gombócot keltve a torkunkba, alattomos, kínzó félelmet a mellkasunkba.

Tizennégy, tizenöt...

Hé, Doktor..., próbált tétován megnyugtatni a Mester, érezve a fojtogató aggodalmamat., Biztos vagyok benne, hogy vissza fog jönni. Jóképű Jack mindig visszajön. Még sosem volt rá példa, hogy ne tegye. Biztosan csak időbe telik megtalálnia azt a bázist.

Nem hiszem, hogy tisztában volt vele, mekkora hatással voltak rám szokatlanul kedves szavai. A torkom elszorult, ezúttal azonban nem a félelemtől. Természetesen az agyam egyik hátsó szeglete üvöltött, hogy ha megérzi, mit váltott ki belőlem, vagy ellenem használja fel, vagy pedig csak simán észbe kap, és visszatér a szokásos goromba stílusába, de a gondolatmenet elveszett, eltompult valahol útközben. Egy pillanat erejéig mintha megint visszakaptam volna Koscheit, azt a Koscheit, akit évszázadokkal ezelőtt ismertem meg a vörös fűben fekve, és a csillagokról álmodozva. Egy pillanat erejéig megint legjobb barátok voltunk, mint régen, mielőtt minden tönkrement és porba hullott volna.

Feltételeztem, öntudatlanul csúsztak ki belőle a szavak, meg se gondolta, mennyire kedveset mondott.

Köszönöm..., válaszoltam halkan, és utáltam, ahogy a hangom megremeg. Utáltam, ahogy elárulta, mennyire meghatott ez az egyszerű gesztus, ezáltal azt is elárulva, mennyire hiányzik.

A Mester nem válaszolt, de erőteljesebben éreztem a jelenlétét, mint eddig bármikor. Ott volt, életben volt, minden egyes porcikámban jelen volt, és élénken figyelt.

Tizenhat, tizenhét.

A tizennyolcadik napon végül feltűnt egy alak, egy apró sziluett a láthatáron, látványától a gyomrom görcsbe rándult az izgatottságtól, szőke hajamból egy csepp izzadság indult meg, és lecsorgott a homlokomon.

Jack volt az; élve és teljes életnagyságban.

Akármennyire is próbálta elnyomni, megéreztem a Mester az enyémhez hasonlatos izgalmát, és talán - csak talán - megkönnyebbülését.