Lélegezz fel - TodoBaku

Első

Midoriya lassan nyitotta ki a szőke szoba ajtaját és dugta be rajta a fejét. Halványan elmosolyodott majd belépett a szobába, az ajtót becsukta maga után és elkezdett csendben lépkedni az ágyon alvó fiú felé.
Nem volt szíve felkelteni Bakugot, ritkán látta nyugodtnak és még csak azt sem volt elmondható, hogyha alszik akkor mindig az, mert sajnos ez nem így volt. Katsukinak nagyon gyakran voltak álmatlan éjszakái bizonyos okok miatt, az orvosa pedig több olyan altatót írt fel ami elméletben segíti a nyugodt alvást, de csak nagyon rövid ideig volt hatásos, így ugyanúgy nyugtalan éjszakái voltak, szóval inkább nem is szedte tovább. Az orvos nem akart erősebb altatókat felírni, mivel így is sok gyógyszert kellett szednie amik igencsak erősek voltak és így is elég fáradékony volt tőlük. Izuku finoman megrázta a másik vállát aki egy kis idő után, lassan elkezdte kinyitogatni szemeit.

- Mmm, Deku...? -kérdezte Bakugo nyugodtan és egyben kómásan, felült az ágyban és megdörzsölte a szemeit.

- Jó reggelt Kacchan. -mosolygott a hangja pedig lágyan és nyugodtan csengett pont, mint általában.

- Mennyi az idő? -a gyönyörű vörös szemek csak úgy bámultak a másik zöld szemeibe.

- Pontosan...-nézett a karórájára.- 11 óra múlt 23 perc-el. - a szőke csak felsóhajtott és a hátára fordult. Elkezdte a plafont bámulni, az egyik kezét a homlokára tette míg a másik kezével oldalról beletúrt szőke tincseibe. Izuku érdeklődően nézett rá.

Amióta az eszüket tudják ismerik egymást, viszont ebben a pár évben lett csak ilyen szoros a kapcsolatuk. Izuku mindig is felnézett Katsukira, mindig csodálta a bátorsága miatt és az önbizalma miatt. Viszont mióta Bakugo szülei meghaltak valamiért se bátorsága sem pedig önbizalma nem maradt. Arról nem is beszélve, hogy rendszeresen bántalmazta magát és rendszeresen voltak pánikrohamai.

- Minden rendben Kacchan? - Midoriya tekintete aggódó volt. A legtöbb idejét mindig Bakugora szánta, hogy a másik véletlenül se érezze magát egyedül.

Ha az iskolából haza ér, mindig az az első, hogy köszön neki és beszélget vele. Bakugo magántanuló, ugyanabban az iskolában ahova Izuku is jár, sőt még osztálytársak is. Persze a többiek csak annyit tudtak, hogy van egy magántanuló osztálytársuk akit valószínűleg sosem fognak látni.

Hogyha valamilyen oknál fogva bekellett mennie az iskolába mindig megkérte az osztályfőnökét, hogy lehetőleg próbálják meg elkerülni a diákokkal való kommunikációt amíg az iskola területén van. Szerencsére Aizawa-sensei mindig oda figyelt erre és arra is, hogy Bakugo ne érezze magát feszélyezve, emiatt nagyon is hálás volt neki. Az orvosokon, Izukun és Inkon kívül csak Aizawa-sensei és Nezu igazgató tudta, hogy a szülei meghaltak és ennek a következményeit.

- Persze, jól vagyok. -mosolyodott el. Egyértelműen látszott, hogy ez egy erőltetett mosoly. Nagyon ritka volt, az őszinte mosoly Katsuki arcán.

- Képzeld. -szólalt meg lelkesen Midoriya egy kis idő után.
Muszáj volt valami témát keresnie, hogy elterelje a szőke gondolatát arról amin épp az előbb gondolkodott...bármi is legyen az. Katsuki csak érdeklődően nézte a másikat aki leült az ágy szélére.

- Ugye van az a lány akiről meséltem! Emlékszel?-kérdezte izgatottan miközben a szemei iszonyatosan csillogtak. Bakugo elmosolyodott a másikon, mindig ilyen ragyogó szemekkel kezd el beszélni arról a bizonyos lányról.

Talán az egyetlen ok, amikor tényleg őszintén tudott mosolyogni az az volt, amikor Izukut boldognak látja. Pont ahogy most is.

- Hogy a viharba ne emlékeznék, hisz 0-24-ben róla beszélsz. - sóhajtott fel mire Midoriya kipirult arcal elmosolyodott.