Az oszakai hattyú

Második fejezet

Ren kihúzta elzsibbadt karját Mariko feje alól. A nő erre kicsit följebb csúszott az ágyban, kivette a férfi kezéből a cigarettát, aztán beleszívott. Egy ideig némán feküdtek egymás mellett, meztelenül, lecsupaszítva, titkok nélkül, úgy, ahogyan teremtettek, mígnem Mariko megunta a hallgatást, felült, hátra dobta hosszú, dús, hollófekete haját, majd szép, félhold alakú szemeivel kezdte méregetni a másikat.

– Mit mondtál a feleségednek, hová mész?

Mariko hangja csak úgy csilingelt, ahogy kiejtette finom, puha ajkain a szavakat. Ren kissé oldalra fordult, és megdelejezve nézett föl a fiatal nőre, aki számára a tökéletes szépséget és a gyermeki örömöt testesítette meg. Elég volt egy futó pillantás, és rögtön Kicsidzsóten* istennő alakja jelent meg lelki szemei előtt. Így igaz, Mariko volt az ő istennője, a lakása pedig a szentély, a békesség helyszíne, ahol testileg és lelkileg is közel kerülhetett hozzá.

– Semmit – válaszolt az imént feltett kérdésre, miközben az éjjeliszekrényen tapogatózott a szemüvege után kutatva, és miután megtalálta, hamar az orrára biggyesztette. – Nincs otthon. Elment valami dedikálásra.

– Válj el tőle!

– Mit szólnának akkor az emberek? A kollégáim is megtudnák. Nem, ez nem lenne megoldás.

– Tudod, mit gondolok? Hogy gyáva vagy. Érdekel, mit gondolnak mások. Nem vagy vele boldog, nem foglalkozik veled. Minek tartasz hát ki mellette?

Ren felsóhajtott. Mariko ezt nem érthette, hisz' sosem volt házas. De szeretett volna az lenni. Azt akarta, hogy Ren váljon el Szuvantól, és őt vegye el feleségül. Amúgy sem állhatta azt a nőt. Mindössze egyszer látta, de mindenben nagyon furcsának találta az öltözködési stílusától kezdve egészen a megközelíthetetlennek ható jelleméig. Ren a jelenlegi életénél igenis jobbat érdemelt, és Marikónak egyszerűen nem fért a fejébe, miért is kellett erről egyáltalán a száját járatnia.

– Akár hiszed, akár nem, régen gyereket akartam tőle – mesélte aztán Ren, és látszott, hogy kissé elveszett a gondolataiban.

– És ő nem akart?

– Fogalmam sincs róla. Én viszont sokáig reménykedtem, hogy teherbe esik, de erre sosem került sor. Pedig nem védekeztünk.

– Talán a tudtod nélkül tablettát szedett.

– Esélytelen. Még a gyógyszereket sem lehet lenyomni a torkán. Szerinte azok mesterséges készítmények, nincs rá szüksége a testünknek.

„Milyen végtelenül ostoba egy nő!" – gondolta Mariko, majd kíváncsiságának engedve, mely már tőrként furdallta az oldalát, felbátorodva rákérdezett:

– Ezek szerint meddő?

– Azt hiszem – felelte Ren szűkszavúan, de látszott, hogy nem akar még inkább belefolyni a témába. Nem szívesen beszélte ki a feleségét a háta mögött. Elvégre is, ha nem tudott megtermékenyülni, az aligha az ő hibája.

Mariko viszont hálát adott, hogy Sibata Szuvan végül nem esett teherbe. Ő maga nem akart gyereket, de azt tudta, ha Rennek lenne, kénytelen volna elfogadni, és ha szeretett volna megfelelni a férfinak, eljátszani, hogy kedveli és a sajátjaként szereti.

– Amúgy meg miféle dedikáláson van a nejed?

– A kedvenc írója tart egy író-olvasó találkozót Tojamában. Felajánlottam, hogy elviszem, de azt mondta, szükségtelen, pihenjek inkább. Amúgy is szeret vonatozni.

– Biztos vagy benne, hogy Tojamába ment?

– Tudom, mire gondolsz, de tényleg szeret vonatozni. – Ren átgondolta Mariko szavait, majd bűntudatosan hozzátette: - Jobb ember nálam. Ha belépne egy másik férfi az életébe, elmondaná nekem. Itt én vagyok a hazug.

– Ne magadat okold! – torkollta le Mariko, s ahogy beszélt, hangjában megbújt némi felsőbbrendűség. – Ha Sibata hibáztathat valakit, az egyedül önmaga. Egy feleség nem viselkedhet így. Igenis vannak kötelezettségei mindkét félnek egy házasságban, ha ő azoknak képtelen eleget tenni, ne csodálkozzon, hogy a férje nem érzi vele jól magát. Minek vetted el egyáltalán? Máig nem értem. Olyan különc.

– Látod, most megfogtad a lényeget! Különc. Ez tetszett meg benne. Ha valaki azt mondta volna nekem tizenkilenc évesen, hogy ez a házasság idáig fog eljutni, egész biztosan kinevetem.

– Na jó, ezt értem, de...

– Mariko, beszéljünk valami másról! Nem lehet túl meglepő, ha azt mondom, nem szeretnék most a feleségemről társalogni. Inkább arról mesélj, mi lesz az ebéd! Farkaséhes vagyok.

– Máris rendelek valamit! – mosolygott aztán ez a szép, üde teremtés, és már fel is ugrott, hogy előkerítse a telefonját. Sudár formája bármelyik férfi lélegzetét elállította volna, Ren mégsem érzett mást, csak csalódottságot. Miközben hallgatta Marikót telefonon beszélni, amint éppen a közeli étteremből rendelt, az jutott eszébe, hogy Szuvan mindig főzött neki, soha eszébe sem jutott, hogy néhány gombnyomással elintézze az ebédet. Pedig az nyilvánvalóan egyszerűbb lett volna. És még össze is készítette neki az ételt másnapra, Rennek ezzel soha nem kellett törődnie, és minél tovább gondolt erre, annál rosszabb embernek érezte magát.

*Kicsidzsóten (ismert még Kissóten, Kissótennjó és Kudokuten néven is): japán istenség, gyakran a hét szerencseisten közé sorolják, ő testesíti meg a boldogságot, a termékenységet és a szépséget.