Az oszakai hattyú

Negyedik fejezet

Meglepően kevés ember nyüzsgött aznap a kávézóban, és azok is, mintha valami titkolnivalójuk volna, furcsán csendesek voltak. Próbáltak minél nagyobb távolságra maradni egymástól, mindenki a saját társaságával igyekezett egy-egy sarokba behúzódni, és ott csevegni zavartalanul, de akadtak olyanok is, akik csak ültek egymással szemben, és szótlanul iszogatták a kávéjukat.

Fudzsita-szenszej alaposan szemügyre vett mindent és mindenkit. Kívülről nyugodt kis helynek ítélte a kávézót, úgy vélte, itt a legnagyobb békességben beszélgethet Sibata-szannal. Ám rosszul mérte fel a helyzetet, mert a kávézó belülről egyáltalán nem háborítatlannak, sokkal inkább barátságtalannak érződött. Az egyik felszolgáló széles mosollyal próbálta a két vendéget fogadni, miután azok letelepedtek az utcára kitekintő üvegfal mellett, de az a negédes arckifejezés olyan természetellenesnek hatott, hogy Sibata-szan viszonozni sem tudta, ehelyett gyorsan és feszengve rávágta, hogy egy presszókávét kér.

Fudzsita Kej egészen biztosra vette, hogy a nő, ha egyáltalán eljárt ilyen helyekre, mindig a legegyszerűbb italt rendelte, és aligha annak íze, mindinkább saját kiszámíthatósága volt ennek az oka. A szenszej ugyanakkor egészen máshogy gondolkodott, valahányszor beült enni vagy inni valamit. Mindig kiválasztott valami újat, amit korábban sosem kóstolt, ezúttal is valami kacifántos nevű, karamella ízesítésű, tejszínhabos kávét nézett ki magának, aminek tetejére reszelt narancshéjat szórtak.

Sibata Szuvan egyszer csak szó nélkül felállt, de azt is olyan hirtelen tette, hogy Fudzsita-szenszejnek lehetősége sem volt megkérdezni, merre indul. A nő elment az ajtó melletti kisasztalig, ahonnét elemelt egy kisüvegnyi cukrot, azzal tért aztán vissza, és az asztaluk közepére helyezte. A szenszej csak ekkor vette észre, hogy az asztalok többségére volt kitéve cukor, így hát nehezére esett eldönteni, hogy Sibata-szan kettejüknek hozta vajon, vagy csak zavarta, hogy ő asztaluk közepéről hiányzott. Ráadásul barna cukrot hozott.

- Tehát Kanazavából érkezett, Sibata-szan – kezdett bele a szenszej. – Úgy emlékszem, jártam ott egyszer. Ó, hát persze, meg is van! Fényképeket készítettem egy regényemhez. Sokfelé járok ám fotózni, a távolság nem számít. A múlt hónapban például Himedzsibe utaztam. Ön hogy van ezzel, Sibata-szan?

- Mármint mivel? – kapta fel ekkor Szuvan értetlenül a fejét, mint aki egy egészen másik világból zuhant volna egyik pillanatról a másikra a kávézó székébe. Kezeit eddig az ölében pihentette, most idegesen kezdte gyűrögetni a nadrágját. Fudzsita-szenszej viszont zavartalanul kanalazgatta a kávéja tetejéről a tejszínhabot, és kedvesen Szuvanra mosolygott.

- Az utazással. Szeret utazni?

- Ó, nos... én igen, de a férjem miatt nem nagyon van rá lehetőségem. Ő szívesebben tölti az idejét otthon, a munkahelyén, vagy a barátaival.

- Á, szóval házas! A Sibata az ön neve, vagy a férjéé?1

- Az enyém.

- Volt egy ilyen sejtésem – bazsalygott a szenszej, és minden pillanatban arra várt, hogy Sibata-szan kissé leengedje azt a magára erőltetett merevséget, de nem tette meg. Amint az várható volt, nem boncolgatta tovább a témát és Fudzsita-szenszej családjáról sem kezdett kérdéseket feltenni, pedig a férfi nem titkolódzott volna előtte, és nem pusztán a közvetlensége miatt. Sibata-szanból olyasfajta megbízhatóság áradt, amelynek rendkívül nehéz volt ellenállni. Az ember legszívesebben csak ült volna mellette, hogy minden bánatát és panaszát megossza vele, mert tudta, ez a nő sosem árulná el egyetlen titkát sem, és minden zokszót együttérzéssel fogadna.

- A novellájáról szeretett volna mesélni – vetette föl Szuvan, miután belekortyolt a kávéjába.

- Az oszakai hattyúról, igen. Valóban kíváncsi rá?