Az oszakai hattyú

Hatodik fejezet

- Ez volna az egész? – kérdezte Szuvan kedvetlenül, aztán hamar meg is bánta, hogy nem tudta leplezni csalódottságát, amikor Fudzsita-szenszej a kezébe nyomott egy mappát, amiben alig talált tíz papírlapot.

Sibata-szan felajánlotta a szenszejnek, hogy találkozzanak ismét Tojamában, vagy egy köztes városban, de a férfi ellentmondást nem tűrően ragaszkodott hozzá, hogy ő utazzon Kanazavába, így az asszony aznap délután az állomáson várta az írót, majd egy közeli parkot tűztek ki úticéljuknak.

Végigmérve Sibata-szant, Fudzsita Kej egy félrepillantással igyekezte leplezni mosolyát. A nő, korábbi öltözékéhez képest, most ismét egy évtized hátralépést tett az időben. Lábszárig érő, fehér szoknyát viselt, egy vastag, barna övet a derekán, és egy krémszínű, hosszúujjú felsőt. A nyakába barna selyemsálat kötött és ismételten feltupírozta a haját.

A legutóbbi találkozásukkor, még amikor a kávézó felé tartottak, Sibata-szan valami olyasmiről motyogott, hogy nem érti, miért tartják az emberek olyan nagyra a külső megjelenést, az ékszereket, a sminket és a divatot, szerinte korántsem a ruhák számítottak, hanem ami mögöttük volt, belül a testben; a lélek.

Fudzsita Kej sosem volt ennyire ártatlan és naiv, de nem kívánta Sibata-szant megbotránkoztatni az őszinte véleményével, mely szerint az emberek csekély kivétellel felszínesek és képmutatók, a japán társadalomnál pedig elképzelni sem tudott volna képmutatóbbat. Ám ezzel a szemléletével nem pusztán Sibata-szant botránkoztatta volna meg, hanem egész Japánt, tartott tőle. Személy szerint Fudzsita Kej igyekezett kerülni azt a felvett viselkedést, azt a modorosságot, ami honfitársait jellemezte, és ha tehette hangot adott az őszinte gondolatainak. Úgy vélte, az érzelmekről beszélni kell és nem elnyomni őket.

Ugyanakkor arról is meg volt győződve, hogy az asszonyt nem elsősorban maga a divat és a külsőségek zavarták, pusztán a „jelenlegi" divat, amivel kevésbé tudott azonosulni. Mindazonáltal reménykedett benne, hogy a témák, melyek burkoltan és árnyaltan ütötték fel társalgásuk során a fejüket, idővel gyökeret eresztenek a beszélgetés talajában, s mint egy fa, hatalmasra nőnek, kiterebélyesednek, hogy végül aztán kivirágozzanak.

- Ugyan, dehogy! – legyintett a szenszej nevetve. – De, ha szabad, jobb szeretném, ha fejezetenként osztaná meg velem a meglátásait.

- Ezt megértem, de ha egyben adja oda, nem kellene minden alkalommal egy mappával rohangálnia utánam. Időt spórolna meg.

„Épp ez a lényeg" – somolygott magában a férfi. – „További negyven fejezet lapul a fiókban, ami azt jelenti, hogy még legalább negyvenszer kereshetem fel mindenféle magyarázat nélkül. Ennél jobb indokot aligha találhattam volna. Hiába, a korral ravaszabbá válik az ember!"

- Miattam ne aggódjon! Számomra ez egyáltalán nem fáradság.

- Ám, ahogy látom, az ígért novelláról megfeledkezett.

- Csakugyan! – vallotta be a szenszej, arcán őszinte sajnálat tükröződött, de azért némán hozzátette: „Tehát már legalább negyvenegyszer."

Semleges beszélgetésbe elegyedtek, ahogy a kora tavaszi napsütésben körkörös útjukat rótták a parkban. Legalábbis, inkább csak Sibata-szan részéről érződött semlegesnek. Fudzsita-szenszej voltaképpen csak többet akart megtudni az asszonyról, és jól tudta, hogy nem ronthat ajtóstul a házba és kérdezheti azt, hogy „közel áll a családjához?", „milyen a házassága?", „még így tizenegy év elteltével is ugyanakkora lelkesedéssel viseltet a férje iránt?"

Ám abból kifolyólag, hogy Sibata-szan nem beszélt másról, mint puszta közhelyekről, Fudzsita Kej hamar levonta a következtetéseit. No persze, az asszony talán csak igyekezett távolságtartó maradni és kizárni a szenszejt a magánéletéből, de a korábbi érzelemkitörései azt sugallották a férfinak, hogy Sibata Szuvan őszintén beszél, de mivel úgy vélte, a problémái nem tartoztak másokra, nem bonyolódott részletekbe.