Az oszakai hattyú

Első fejezet

Sibata Szuvan összehúzta a kabátját, és megszaporázta lépteit. Rövid, de nagyon dús és ápolt, sötétbarna haja így estére kidobta a hullámokat, pedig egész éjjel csavarokban aludt, reggel pedig nem mulasztott el hajlakkot használni, hogy frizurája tartós maradjon. De ezzel ő mit sem foglalkozott. Számára a külseje mindig harmadlagos volt, csak a munkája miatt vacakolt annyit a hajával és tett magára egy kevés sminket, meg az ajkára némi rúzst.

Pincérnőként dolgozott egy kanazavai bárban, ami önmagában nem igényelte volna, hogy kicsípje magát, de ő nem pusztán felszolgált, énekelt is. Gyűlölte a munkáját, akárcsak az életét. Mindkettő monoton volt és unalmas. Egyik nap követte a másikat anélkül, hogy bármi érdekes történt volna.

A délelőtti órákban ébredt, addigra a férje már elment otthonról. Főzött egy kávét, összedobott egy szendvicset, majd kivette a hűtőből az ebédjét, amit Szuvan előző este pakolt neki dobozba, aztán munkába indult. Elvitte a kocsit, egy ötéves Suzuki Balenót, aminek elromlott az ablaktörlője, de erről Szuvan mit sem tudott, Ren nem tett róla említést, tudván, hogy feleségét hidegen hagyták az autók, vezetni sem tanult meg.

Szuvan napközben takarított, megcsinálta Ren vacsoráját, esetleg megnézett egy műsort a TV-ben. A férje általában késő délután ért haza. Matematikát tanított egy kevésbé jóhírű középiskolában, otthon dolgozatokat javított, elolvasta az újságot, sokszor a barátaival találkozott. Nem szeretett egyedül lenni az üres lakásban, ugyanis Szuvan akkor ment el hazulról, amikor Ren megérkezett. Néha találkoztak a lépcsőfordulóban, olyankor Szuvan biccentett egyet, a férfi pedig valami mosolyszerűt próbált az ajkaira erőltetni, aztán mindenki ment a dolgára.

Már maguk sem tudták, élt-e még szeretet a szívükben egymás iránt, élt-e valaha is, vagy csak megszokásból maradtak együtt és pusztán azért házasodtak össze, mert mindkettejüket kilökdösték a szülői fészekből. Húszévesen keltek egybe és tizenegy éve házasok.

Szuvan kislány korában vérbeli álmodozó volt. Esküvőről fantáziált, és maga mellé képzelte a szeretett férfit, akitől gyermekei születnek, és mind örök boldogságban élnek. Amikor tizennyolc évesen megismerkedett vele, azt hitte, Ren az a férfi, akitől ezt mind meg fogja kapni, de ha így utólagosan visszagondolt, be kellett látnia, hogy már akkor sem volt boldog, amikor kimondta az igent. Nem érzett mást, csak megkönnyebbülést, amiért elköltözhetett otthonról, ám még ez a kis békesség is hamar szertefoszlott, amikor tudatosult benne, hogy semmi vonzalmat nem érzett Ren iránt, és ha korábban érzett is valamit, az sem volt több puszta fellángolásnál. Alig feküdtek le egymással, Szuvan mindig talált valami kifogást, hogy ne kelljen Rennel ágyba bújnia; rosszul aludt az éjjel, fájt a feje, nem volt kedve, megjött neki. Ha meg mégis belement, a lehető leghamarabb le akarta rendezni, és nyomott egy tubus síkosítót a férje kezébe. Ren az első ilyen alkalommal a homlokát ráncolta, mire Szuvan nyugtatgatni kezdte, hogy neki ilyen formában is élvezetes, csak kevésbé testileg, mint inkább lelkileg.

Ahogy teltek az évek, a nemi együttlétek száma csökkent, mígnem Ren végleg beleunt a felesége folytonos kibúvóiba, frigidnek és prűdnek nevezte, majd szomorkásan és csalódottan azt kérdezgette, minek jött hozzá, ha ennyire nem vágyik rá. Választ persze nem kapott.

Együtt maradtak, mert mindkettejüket kirázta a hideg a gondolattól, hogy azzal álljanak oda a család, a barátok és az ismerősök elé, hogy elválnak. Egyikük sem kívánta elviselni a szánakozó és megróvó pillantásokat, és magyarázkodni sem akartak senkinek. Végül is ez is jobb volt, mint a semmi. Közös háztartást vezettek, eléldegéltek abból a kevés pénzből, amit megkerestek, és elfogadták, hogy ez a „rossz" egy kényelmesebbik fajtája.