Az oszakai hattyú

Ötödik fejezet

Fudzsita-szenszej későn ért aznap haza. Sokáig rótta az utcákat, az elméje csak úgy zsongott a kidolgozatlan ötletektől. A délutáni kávézás Sibata-szannal egészen felpörgette, a novellájáról való beszélgetésből ihletet merített. Úgy döntött, regényt ír Az oszakai hattyúból.

Gondosan kezdett neki a részletek megtervezésének, és noha a fejezetek megírásához szívesen használt számítógépet, gondolatait első körben mégis mindig a kis noteszába jegyezte le. Mérhetetlenül izgatott volt, és jól tudta, míg túlzott lelkes állapota kitart, nem ugorhat neki a tényleges történetnek, de addig is a szobában fel-alá sétálgatva – néhol már olyan lendülettel, hogy az alsó szomszéd arra gondolhatott, maratoni futóversenyt rendeztek a feje fölött –, érzelmektől túlfűtve használhatta képzeletét, hogy újabbnál újabb jelenetek elevenedjenek meg előtte.

Hol a saját, kósza ötleteiért lelkesült, hol pedig Sibata-szan elismerő szavaiért. Megnézte az időt. Kissé késeinek érezte az órát, hogy kézbe vegye a telefonját, és bepötyögjön egy üzenetet az asszonynak, de az illem határai máskor sem fékezték meg, ha egyszer elhatározásra jutott.

Örömömre szolgált a mai találkozás, Sibata-szan – írta. – Be kell valljam, nagy hatással voltak rám az észrevételei a novellámmal kapcsolatban. Jelenleg is dolgozom egy történeten, de minduntalan elbizonytalanodom, szórakoztató-e a cselekmény. Szeretném, ha ezúttal is kinyilvánítaná őszinte véleményét; bizalmat szavazok önnek és megmutatom a félkész munkámat, de csak abban az esetben, ha szívesen vállalja némileg talán erőszakos felkérésemet. Várom a válaszát!

Az ajánlat kevésbé volt kockázatos Fudzsita-szenszej számára, mint amilyennek az első visszaolvasás után érződött. Elvégre is, a szenszej egy korábban félbehagyott regényét kívánta megosztani Sibata-szannal, a jövőre nézve semmiféle tervei nem voltak vele, és ami azt illeti, a hölgy véleményére sem igazán volt kíváncsi, hisz' tisztában volt a tagadhatatlannal; az a regény borzalmas. Sőt, már akkor borzalmas volt, amikor kipattant a fejéből. Meglehet, Sibata-szan még el is szörnyülködik rajta, de igazán megérte ez a kis áldozat, ha ennek köszönhetően ismét találkozhatott az asszonnyal. Mert hát, abban még Fudzsita-szenszej is egészen biztos volt, hogy Sibata-szan a félénksége miatt nem meri majd felvenni vele a kapcsolatot, de az is kétségtelen volt, hogy ha a férfi kezdeményez, a szenszej iránti rajongása arra készteti majd, hogy válaszoljon.

Nem is telt bele sok idő, mire Fudzsita Kej telefonja csipogni kezdett és felvillant a kijelző.

*

Ren meglepően jó hangulatban találta Szuvant, amikor hazaért. Azt hitte, talán még rosszul is hall, amikor a felesége szórakozottan megérdeklődte, merre járt és mit csinált aznap. Ren feszengeni kezdett. Mivel Szuvan az elmúlt időszakban nem különösebben kíváncsiskodott a hollétét illetően, nem mardosta folyton-folyvást a bűntudat hűtlensége okán.

A férfi letelepedett a konyhaasztalnál, és mivel nem sikerült jól laknia a Mariko által rendelt kínai kajával, a szójaszószos tésztával és a mézes húsgolyókkal, vágyakozva figyelte, amint felesége egészséges zöldséges rizst és halat készít vacsorára. Persze azzal is tisztában volt, hogy Szuvan sosem vacsorázott, és ahogy belegondolt, hogy Mariko annyit sem kérdezett, mit szeretne enni, csak tárcsázott egy számot, és rendelte, amihez épp kedvet kapott, Ren ismételten lelkiismeretfurdalástól szenvedve sütötte le a szemét. Úgy érezte, nem elég hálás a feleségének, és hogy könnyítsen a szívét szorongató kéz szorításán, igyekezett nagyon lelkesnek látszani, amikor Szuvan letette elé az ételt, de azon igencsak meglepődött, hogy felesége ezután helyet is foglalt mellette, majd elrévedve bámult Ren pálcikát tartó kezeire.

- Milyen volt a találkozó? – kérdezte aztán a férfi, noha nem reménykedett túlzott részletekben, így hát döbbenetét még meg is lehetett érteni, amikor Szuvan ecsetelni kezdte, milyen jól érezte magát Fudzsita-szenszejjel.

- Együtt kávéztunk – tette hozzá az asszony némileg zaklatottan, mert attól tartott, Ren esetleg félreérti a helyzetet. Ám ezúttal rajta volt a meglepődés sora, ugyanis a férjének egyetlen arcizma sem rezdült meg, de még akkor sem, amikor Szuvan, merthogy semmit nem akart eltitkolni, azzal folytatta, hogy a szenszej hívta meg és ő is fizetett.

- Örülök, hogy jól érezted magad.

Szuvan majdnem eleresztett egy sóhajt megkönnyebbülésében. Számára egyértelmű volt, hogy a szenszej számára ő pusztán egy izgága rajongó és az aznapi meghívással mindössze a köszönetét szerette volna kifejezni az asszonynak, amiért eljött a találkozóra és lelkesítő szavakkal buzdította legkedvesebb könyveinek íróját.

Ren eközben ekképp mélázott: „Igazán szívélyes hölgy lehet ez a Fudzsita-szenszej. Szuvan jól tette, hogy elment a találkozóra, hogy személyesen is megismerje."

Ren igazán nem szívesen vallotta volna be, hogy tíz perccel korábban még a szenszej nevét sem tudta. Mindig csak úgy ismerte, hogy „az író, akiért Szuvan rajong". Olvasni nemigen szeretett, de úgy hitte, regényeinek középpontjában a szerelem és a romantika áll, egymás kezét fogva sétáló szerelmespárok a tengerparton, érzelmes, ugyanakkor kemény és bátor férfiak, kedves, gyámoltalan és védtelen nők. Tehát csupa olyasmi, ami iránt a nők érdeklődést tanúsítanak. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy tisztességes japán hölgy vérengzésről meg borzongásról olvasgasson, vagy adott esetben írjon. Szegény Ren! Ha tudta volna, hogy Fudzsita-szenszej múlt évben kiadott könyve, amely Ne kísértsd a kísértetet! cím alatt jelent meg, a horror műfaj csaknem minden jellemzőjét igyekezett magába foglalni, talán ott helyben le is fordult volna a székről. Hát még ha megtudta volna, hogy a szenszej valójában nem is nő, egyenesen a hullaházba szállítják.

Szuvan telefonja az asztal szélén pihent, amikor is váratlanul megzizzent. Ren már majdnem megkérdezte, mégis ki keresi a feleségét ilyen későn, de aztán eszébe jutott, hogy ő nem szokott ilyesmiről faggatózni, így inkább visszabújt a kis barlangjába és minden figyelmét a halnak meg a rizsnek szentelte.

Szuvant kissé elbizonytalanította, amikor meglátta, hogy az üzenet a szenszejtől érkezett. Tulajdonképpen egyáltalán nem számított rá, hogy ők ketten fognak még a későbbiekben találkozni. Amikor Fudzsita-szenszej felajánlotta, hogy megmutatja neki azt a régi novellát, Szuvan szinte egészen biztosra vette, hogy a férfi csak udvarias próbál lenni, vagy pusztán egy hirtelen fellángolás hozta magával nagylelkűségét. De az, hogy a szenszej ilyen hamar felvette vele kapcsolatot, sőt, találta annyira tisztességesnek Sibata-szant, hogy megossza vele egy még nyilvánosság elé nem tárt munkáját, több volt, mint amit remélhetett.

Az izgalom kiült Szuvan arcára, és elhatározta, hogy mindenképp Fudzsita Kej segítségére lesz. Hihetetlen, hogy éppen őt kérték fel erre, egy senkit, aki alig elegyedett egy rövid beszélgetésbe a szenszejjel, miközben ott volt a férfi szerkesztője is, Jamamoto Redzsi – Szuvannak csodás memóriája volt, különösképpen a neveket illetően –, de akár egy rokonát is megkérhette volna, vagy egy barátját. Szuvan egyszerűen nem tehette meg, hogy elutasító választ ad, ekkora megtiszteltetés aligha éri még egyszer az életben.

- Fudzsita-szenszej azt írja, szeretné, ha véleményezném egy munkáját – mosolygott rá az asszony a férjére, aki a finom ételtől megdelejezve támogató bólogatásba kezdett.

- Lekötelező ez a felkérés. Fogadd csak el!

És Szuvan már meg is írta válaszát a szenszejnek, ámbár többször is átfogalmazta a szöveget, mielőtt továbbította volna.

Hálás vagyok a szíves ajánlatéért, Fudzsita-szenszej! Semmi nem okozna nagyobb örömöt a számomra, minthogy használható észrevételekkel szolgáljak a története kapcsán, noha eddigi munkái ismeretének fényében feltételezem, hogy munkájáról kizárólag elismeréssel nyilatkozhatom majd. A jövő hétvégére előreláthatólag szabaddá tudom tenni magam, jelezzen vissza, ha önnek sincs más programja, és beszéljük meg, hol találkozzunk!