broken heart ↳ cth

11.

- Láttam a múltkori fotózásotokat Calum Hooddal – csicsergi Diana, miközben elhúz egy csendesebb sarokba, ahol kevesebb ember lézeng. Megkerülünk egy három fős társaságot, akiken csak futólag pillantok végig, de akaratlanuk is megakad a szemem valakin. Baszki!

- Az ott Drew Starkey? – suttogom Dianának figyelmen kívül hagyva azt, amit az előbb mondott nekem.

- Mi? – kapja a fejét oda, amerre én is nézek. – Ja igen... West és én sok mindenkit meghívtunk. Nagyszabású bulit akartunk, csak aztán rájöttem, hogy az összes szervező, akit felfogadtunk, felcseszi az agyamat. Ezért inkább elmenekültem, hogy végre ihassak. Veled. Már úgy sincs rám szükségük – legyint. – Szóval te és Calum?

Diana Torres tipikusan az az ember, akinek akarva vagy akaratlanul meg akarsz nyílni, kitárva mindazt, ami nyomja a lelked. Neki szó nélkül elmondanám, ami bántja a lelkem, elmondanám neki, hogy nem tudok dűlőre jutni egy régi sérelem miatt és azt is elmondanám, hogy ez a házasság Calummal egy nagy kamu. De nem teszem. Pedig megtehetném, mert kétlem, hogy Diana bárkinek is kikotyogná. Pár évvel idősebb nálam, így simán olyan érzést kelt bennem ez a nő, mintha a nővérem lenne. Főleg ahogy viselkedik velem. Majdnem kitör belőlem mindaz, ami hetek óta nyomaszt, de végül elnyomom magamban. Megint. Az egyedüli ember, aki tud mindenről és nyíltan beszélhetek neki róla, az Hailey. És ez így is fog maradni.

- Igen – kényszerítem magamat egy mosolyra. – Amikor még gimiben együtt voltunk, sokszor beszéltük, hogy elszökünk Las Vegas-ba és összeházasodunk. Aztán ugye külön sodort minket az élet, így amikor újra összefutottak az útjaink, akkor valahogy megtörtént ez az egész. Nem mondom azt, hogy nem voltunk józanok, de nem bántam meg semmit – darálom le a szokásos betanult szöveget, amit Margarettel gyakoroltam be. Ezt szoktam mondani mindenkinek, aki Calumról vagy a kapcsolatunkról kérdez.

- Nem tűnsz valami boldognak – fürkészi az arcomat a lány. Az a baj, hogy amennyire ismer engem, látja rajtam, hogy valami nem oké.

- Boldog vagyok, csak... – nem tudom, hogy mit mondjak. Nem akarok kamuzni megint.

- Összevesztetek?

- Mondhatni – vágom rá.

- Figyelj Peach, nem ismerlek régóta, de amikor elsőnek találkoztunk, már akkor tudtam, hogy egy nagyon jófej és belevaló csajszi vagy. Nem sok barátom van, nem is nagyon barátkozom, de neked nem tudtam flegmázni azon a londoni úton. A lényeg az, hogyha valaki egy picit is fontos nekem, azon rögvest meglátom, ha bántja valami... vagy ha mást mond, mint amit alapjáraton mondani akarna – itt egy pillanatra megáll, és a tekintetével is sugallja nekem, hogy tudja. Tudja. Vagyis sejti.

Valamiért nem érzem magam bajban. Attól függetlenül, hogy én nem mondtam el semmit, és Diana csak találgat, tudom, hogy nem mondana senkinek semmit arról, amit ő most próbál összerakni magában.

Bólintok.

- Majd elmondod, ha el akarod mondani. Megvan a számom, majd felhívsz és találkozunk aztán kivesézzük, ami nyomja a lelked. Hidd el, tudom, hogy az internet és a különféle bulvárlapok meg tudják feketíteni a hétköznapjainkat. Néha azt kívánom, bárcsak ne fedezték volna fel, hogy milyen bomba alakom van és milyen jól nézek ki – neveti el magát. Vele együtt nevetek. Igaza van. – Viszont most, rohadtul ki akarom engedni a gőzt, és úgy akarok kiállni West mellé a beszédünk közbe, hogy én már beszélni se tudjak. De, ami ennél fontosabb, azt a faszit, aki folyamatosan lohol utánad... minél hamarabb le kell ráznunk. Szerzek valami kis likőrt és felmegyünk a billiárd szobába, mit szólsz?

- Benne vagyok – vágom rá határozottan, és hagyom, hogy a kezemnél fogva vezessen maga után Diana, aki most a mennyből lejövő angyalt jelenti nekem, aki a segítségemre sietett.