Unexpected Beauty [KookV]

13. rész

19841116 -szombat

Óriási vihar tombolt odakint, akárcsak Jeonggukban. Az udvaron lévő faágakat agresszívan verte az ablaknak a szélvihar, ezzel folytonosan megtörve a lakásban uralkodó fojtogató csöndességet. A fiú a héten kerülte az iskolát, betegségre hivatkozva. Nem tudott mások szemébe nézni, főleg nem Taehyungéba. Még nem állt készen a valóságra. Arra a valóságra, hogy valójában ez ő, ezt próbálta mindig is oly gondosan elrejteni a kis szelencéjébe, vagy arra a valóságra, ami várni fogja, ha visszatér az iskolába. Még ő sem tudta.

Taehyung próbálta elérni a fiút, telefonált többször is a héten, de semmi viszonválasz. Csak barátja szülei vették fel, és mindig ugyanazt mondták: a fiú alszik. Taehyung persze nem hitt nekik, tudta, hogy Jeongguk széndákosan kerül mindenkit. Tudta, hiszen ő is ezt csinálta mindig, amikor nem tudta elviselni a szörnyűséges valóságot.

Rezzenve húzta össze magát, amint újabb jelét adta az égi háború. Bánatos volt, amiért pont hétvégén volt rossz idő... na meg ma Jeonggukhoz készült menni. Beletelt egy egész hétbe, de végül elhatározta, meglátogatja a fiút, ha akarja a másik, ha nem. Taehyungnak nem segített olyankor senki, de ő most tud az idősebben. Azonban persze az időjárás keresztülhúzta számításait.

Elesetten nézett körbe szobájában; a sarokban a televízió halkan szólt, a lámpa is haloványan fénylett, azonban a falak közt rend uralkodott. Minden a helyén volt, porszemnek nyoma sem volt. Taehyung szerette a rendet és szeretett takarítani is. Úgy érezte, ha már az életét nem tudja irányítani, kordában tartani, legalább a környezetéről gondoskodni tud. Csakhogy hiába volt tisztaság és rend, nem volt mit csinálnia. Túlságosan is hozzászokott, hogy a hétvégéi másról sem szólnak, csak Jeonggukról. Valószínűleg bolondság volt ennyire hozzászoknia máris a másik társaságához.

Akarva, vagy akaratlanul, de egymás élete részei lettek, de hogy meddig keresztezik egymás útját, azt nem tudják...

Taehyung a térdén támaszkodott, miközben biztosan a túlgondolás szigetére evezett. Nem tudta mitévő legyen; vegye semmibe a kint tomboló időjárást, vagy várja meg a holnapot. Nem. Nem fog várni... nem engedheti meg magának ezt a luxust.

Hirtelen pattant fel ágyáról, egyenesen az előszobába lépve, ahol magára kapta kedvenc gumicsizmáját és az általa kedvelt meséje mintájával ellátott esernyőjét.

- Mégis hova mész, amikor kint ekkora vihar tombol? – Anyukája hangvétele számon kérő volt, miközben egyik kezét csípőjére tette. – Nem biztonságos kint.

- Tudom, de muszáj mennem... - Taehyung egyik lábáról a másikra állt, miközben ujjait piszkálta. Ez szülője figyelmét sem kerülte el. – Jeongguk nincs jól... és...

- Elvigyelek?

Kim Hyo nem kérdezősködött a fia döntésével kapcsán. Boldogság töltötte el, hogy végre Taehyung rátalált a lelki társára – ő szentül hitt benne, hogy ők ketten azok. Szenvedéssel teli éveket tudhat maga mögött; fájdalmas volt megélnie, hogy Taehyungnak nem voltak barátai, és nagy valószínűséggel az iskolában is bánthatták Ő pedig nem tudott semmit se tenni ez ellen. Tudta, hogy Taehyung nem egy átlagos fiú, különleges és érzékeny.

- Nem kell, köszönöm – Taehyung nem akarta ezzel is terhelni édesanyját. – Sietek majd vissza.

Jeongguk eközben a díványon lustálkodott, váltogatva a csatornák között, míg végül nem talált egy számára megfelelőt. Agytekervényei folytonosan Taehyung körül cikáztak – vajon mit csinálhat, vajon jól van-e, vajon ő is gondol rá? Nem értette önmagát, hogy mégis miért nem tud leállni... még Yugyeomra se gondolt ennyit sohasem. Unottan tekintett ki az ablakon, a kinti világot kémlelve; az eső tántoríthatatlanul esett. Csak a bolondok mennek ki ilyenkor – gondolta.