Mikor beléd szerettem

Tudás néha átok

Következő nap újra sorakozó volt, úgy éreztem magamat, mint egy óvodás és valahogy úgy is bántak velünk. Csak ez az óvoda halálos kimenetülésű is lehet, főleg ha felidegesítjük az ˝óvónőt˝. Itt felkuncogtam a saját viccemen.

Valahogy tudtam, hogy bögyébe vagyok a Wen kölyöknek, de azt azért viccesnek tartottam, hogy se Lan Zhan, se Jin Zixuan nem válaszolt a kérdésére, így feláldoztam magamat.

Egy kis időhúzás után, elkezdtem mondani a Gusu klán törvényeit, láttam Wen Chao-nak kidagadnak az erek a nyakán és egyhamar üvöltés rázta fel a helyet.

- Jaj-jaj, sajnálom, össze kevertem őket. - Adtam a hülyét, de mögülem halk kuncogást hallottam.

- Wei fivérem, neked aztán van merszed. - Halkan, de még így is meghallottam Nie hangját. Csak vigyorogtam, mint aki jól végezte a dolgát.

- Elég - Ordítja kikelve - Büntetés... Takarodjatok... Trágyát hordani!

Mikor ezt meghallottam kissé elsápadtam és rá néztem Lan Zhanra, aki pont akkor pillantott rám. *Oh, basszus...* Jiang Cheng-ről ne is beszéljünk, aki a tekintetével azt üzente, hogy már megint nem tudtam befogni a számat, így megérdemlem. De ő érdekelt a legkevésbé, Lan Zhan és a trágyázás, na ez jobban zavart...

Persze a földeken megint bajba sodortam magam és persze Lan Zhant is, de nem voltam képes figyelni, hogy megalázzák. Képtelen voltam befogni, de az még jobban zavart, hogy már három Sötét fém darab náluk van, ez azt jelenti Lan Zhan nagy bajban volt és van is. Idegesít, hogy nem mond semmit, de megvéd mikor bántanak. Bár a korbács ütés fájt, az még elviselhetetlenebb volt, hogy ő is kapott belőle, csak azért mert megakart védeni. Ki igazodik már ki rajta, de én se akartam, hogy nagyobb bajba kerüljön, így mikor elakartak vinni a földalatti börtönbe és ő elém állt, nem volt kérdés, hogy leállítom. Önként tartottam velük, nem akartam, hogy még jobban megsérüljön.

Nem sokára megláncolva lökdöstek a cella felé. A láncok nehezek voltak, vágták a csuklom és nyakam, mázsás súlyként húztak le, de még így is vigyorogtam. Nem hagytam, hogy megtörjenek.

Mikor beléptem a cellába, egyhamar kiszaladtam, egy óriási farkas szerű lény volt bent. Olyan fekete, mint az éjszaka, de nem is ez volt a leggázabb, hisz rettegek a kutya féléktől. A lény óriási volt, úgy vicsorgott éles fogaival, mint aki bármikor széttéphetne és igaz is lehetett volna. Jó pár sérülést bekaptam, mikor is valaki segítségemre sietett. Wen Ning volt az, gyógyszert hozott és elmondta mi történt Felhőzuggal. Mikor meghallottam, hogy eltörték Lan Zhan lábát, a düh úgy kerített hatalmába, mint a reggeli kialvatlanság. - Hogy merészelték... - A földbe vertem a kezem, most még a fájdalom se érdekelt.

Az éjszaka ezután nem tartogatott további borzalmakat, mikor reggel kiengedtek fogadott bátyám aggódva nézett végig rajtam. Még, ha el is akarta rejteni, nem ment túl jól neki. Még Lan Zhan is végig engem figyelt, míg melléjük álltam. Még ha nem is mondott semmit, örültem... Tudtam, hogy figyel.

- Mit tettek veled?

- Ezek a büszkeségem sebei - nevettek fel - Van valami kajátok, éhen halok. - Néztem rá Nie fivéremre.

Fél szemmel folyton Lan Zhant néztem. Akartam neki mondani valamit, de szavak nem jöttek ki... Nem tudtam mit is mondhatnék.

Pár falással el is pusztítottam az ételt, amit Jiang Cheng-től kaptam. Mikor is megjelent Wen Chao, az oldalán Wen Qinggel.

Wen Chao piszkosul játszott, fel akart minket dühíteni. Próbáltam a saját dühömet és Jiang Chengét is vissza tartani. Már mikor megláttam a hányinger kerülgetett, az egész feje és kisugárzása, olyan volt, mint egy féregnek. De vissza se akartam menni a cellába, abból egyszer is elég volt, így kicsit meghúztam magam. Wen Qing is azt tanácsolta a tekintetével, hogy ne csináljak semmit.