Királyi Pár (Minsung) [Befejezett!]

1.

Meleg, napos májusi reggel volt. Az egész családunk együtt ült a díszes terem nagy étkezőasztalának a végébe tömörülve, igaz Jeongin, a legfiatalabb fivérem késett. Ott voltunk mind, csak egy valaki hiányzott: apánk, a király. Ő fél éve megsérült egy csatában az észak felé induló, területfoglaló hadjáratában. Azóta a szobájában fekszik és az ágyat nyomja, mivel a sérülése után nem sokkal le is betegedett, és az állapota onnantól csak rosszabbodott. Ezért a nemesek tanácsa kollektíven úgy határozott, hogy nekem, Lee Minhonak, a legidősebb fiának kell átvennem tőle a trónt. Nem voltam túl boldog ettől a döntéstől, de tudtam, elsőszülöttként ez a kötelességem. 

- Na, végre ideficeregtél - én szólaltam meg elsőnek, amikor a testvérem leért hozzánk. Ő persze nem volt elragadtatva a megjegyzésemtől. 

- De vidáman keltél fel ma Minho - szólt vissza gúnyosan, miközben leült. 

- Ne izéld, ideges, mert ma jön hozzá a menyasszonya - emlékeztette őt Felix, a középső hármunk közül, miközben éppen egy selyemszalaggal igyekezett lófarokba kötni a derékig érő, szőke haját. 

- Jaj, tényleg! Teljesen kiment a fejemből - csapott a homlokára Jeongin, majd ügyesen betömött egy egész zsemlét egyszerre. - Kíváncsi vagyok milyen lesz - tette hozzá tele szájjal. 

- Arra én is - mondtam feszülten, majd inkább vágtam még sajtot magamnak. 

Ugye, ha az ember királyi család sarja, annak nyilván megvannak a maga előnyei, de a hátrányai is: az egyik, hogy nem válaszhatod meg kit veszel el, és azt sem, hogy mikor. Én például csak tizenkét éves voltam, amikor apám kijelölte a jövendőbelimet. Most pedig hamarosan az én fejemen lesz a korona, és a törvény szerint először legalább egy évig jegyben kell járnom valakivel ahhoz, hogy jogos uralkodó lehessek. Tehát éppen itt volt az ideje, hogy megismerjem a leendő páromat, tekintve, hogy még sosem találkoztam vele. Csak azt tudtam, hogy Han Jisungnak hívják, és a déli királyság örököse. Politikai szempontból ideális pár, de sajnos én nem vagyok ennyire praktikus. Akármennyire is tartanak hidegnek vagy gorombának néha az emberek, számomra fontosak az érzelmek. Pont ezért szorongtam ennyire azon a reggelen. Tudtam, ha nem kedvelem meg a jegyesemet, nem leszek képes elvenni, ezzel szégyenbe hozva őt is és magamat is. 

- Felségek, a vendég megérkezett - jelentette be egy szolgáló. 

A étellel nem törődve mindannyian felpattantunk, és kisiettünk a bejárathoz. Épp akkor állt meg a kocsi a lépcső előtt. Egy lakáj kinyitotta az ajtaját, és kiszállt belőle egy elegáns ruhába öltöztetett, megszeppent fiú. Alacsony volt, az alakja karcsú. A barna szemei élettel telien csillogtak, a piszkosszőke haja belelógott a pufi arcába. Egészen bájos volt, ezt meg kell hagyni, főleg ahogy aranyos mosollyal elénk sétált. Egyáltalán nem olyan volt, mint vártam, és valószínűleg látta a meglepődést az arcomon, mert kissé félénken pillantott rám. 

- Han Jisung vagyok, a Jin fejedelemségből - mutatkozott be, és meghajolt. - Umm... melyikőtök Lee Minho? - kicsit oldalra döntötte a fejét, ahogy végignézett rajtam és az öcséimen. 

- Én vagyok. Üdvözöllek nálunk - mosolyogtam rá, és oda léptem mellé. Megfogtam a kezét, majd úgy mentünk be a kastélyba. - Egy kérdés: hány éves is vagy? 

- Tizenhat. De szeptemberben már tizenhét! - mondta büszkén, mire nyeltem egyet. Azt azért senki nem mondta, hogy ennyire fiatal lesz! 

- Hát én huszonhat - sóhajtottam. Pont tíz év különbség. 

- Engem nem zavar, nem vagyok én már olyan kicsi! Vagy ártatlan... - vigyorgott rám pimaszul, amit nem hagyhattam szó nélkül. 

- Oh, tényleg? - vontam magamhoz. - Azt majd meglátjuk édes - súgtam neki, mire egészen elvörösödött. 

Nevetve elengedtem, majd ismét kézen fogva indultunk el, hogy bemutassam neki a birtokot, ahol ezentúl lakni fog. Elbűvölő volt, ahogyan tátott szájjal nézte a termeket és szobákat, a szalonoktól a báltermen, ebédlőn át, a könyvtárig. De legjobban a kert tetszett neki, és a... 

- LOVAK! - kiáltott fel amikor a lovardához értünk, majd szaladni kezdett az épület felé, amelynek nyitott ablakain érdeklődve néztek ki az állatok. - Olyan szépek! - mondta nekem mikor beértem, de közben már az egyikkel ismerkedett. - Tudod, Minho, nekem volt otthon egy lovam, csak sajnos most el kellett válnom tőle. Szóval nagyon örülök, hogy itt is vannak helyes pacik - fordult felém, arcán sugárzó boldogsággal. 

- Akkor egyszer ki fogok lovagolni veled a folyóhoz! - ígértem meg neki, és beletúrtam a puha hajába, amíg ő az egyik jószágot igyekezett megsimogatni. 

- Komolyan? Köszönöm, Minho - ölelt meg hirtelen egy pár másodpercre. 

- Persze, hogy komolyan, ha téged ilyen boldoggá tenne - mondtam, bár inkább csak magamnak, hiszen Jisung már egy új látnivaló felé iramodott. 

A körtúrát az ő hálószobájában zártuk, ahová addigra a szolgálók minden holmiját felvitték. 

- Tetszik a szobád? - kérdeztem tőle, mire egy határozott igen volt a válasz. - Akkor jó. Az enyém a szomszédban van, ha bármi gondod akad, szólj nyugodtan. 

- Rendben - bólintott, és nekiállt kipakolni a ruháit. 

- Segítsek a csomagjaiddal? - ajánlottam fel, de Jisung megrázta a fejét. 

- Elboldogulok velük. Most amúgy is szeretnék egy kicsit egyedül lenni, ha nem gond - nézett rám nagy, kérlelő szemekkel. 

- Egyáltalán nem, megértem, sok ez így egyszerre. Majd ebédnél találkozunk - köszöntem el tőle, és átmentem a dolgozószobámba. 

Nekem is kellett egy kis magány a gondolataimmal. Hiába nem volt Jisung olyan, mint amilyenre számítottam, rendkívül aranyosnak találtam, mind külsőleg, mint belsőleg. Ugyan még nem ismertem meg igazán, máris mosolygásra késztetett, ha rágondoltam. 

Nagyon úgy tűnt, hogy őt nem lesz nehéz szeretnem.