Királyi Pár (Minsung) [Befejezett!]

4.

- Sungie, ébresztő, hasadra süt a nap - keltegettem másnap reggel. 

- Mmm, mi az Minho? Hogyhogy te már fenn vagy? - kérdezgetett álmos hangon. 

- Már két órája fölkeltem előkészíteni egy meglepetést neked - újságoltam izgatottan. Erre persze kipattantak a szemei, és egyből felült az ágyban. 

- Mit? Hol? Mi az? Mondd el! - faggatott a karomra csimpaszkodva, de még nem árultam el neki, mit fogunk csinálni. 

Helyette vettem elő neki ruhákat, és miután felöltözött, lementünk reggelizni. Evés közben is nyaggatott, hogy áruljam el, mi is az a meglepetés, és a fivéreim, akik természetesen kiderítették miben mesterkedtem, végig magukban kuncogtak. 

Reggeli után kivittem Sungiet a lovardához. Az elején nem értette, miért megyünk oda, de miután leesett neki, madarat lehetett volna fogatni vele. Még akkor is ujjongott, amikor már kilovagoltunk a birtokra. 

- Éééss, hová viszel? - érdeklődött menet közben. 

- Majd meglátod, te kis kíváncsi - titokzatoskodtam. 

- Bizony az vagyok! - húzta ki magát nevetve, majd hirtelen gyors vágtába kezdett, alig tudtam utolérni. 

Egy biztos: Jisung kiváló lovas volt, mintha a nyeregbe teremtették volna. Örültem, hogy végre egy olyan területen látom, amiben teljesen otthon volt. Hiszen hiába kezdte egyre jobban megismerni a palotát és a benne lakókat, még sokszor volt bizonytalan vagy félénk. De itt egy egészen új, határozott oldalát ismerhettem meg. Imádnivaló volt, főleg a pimasz mosolyával, amit rám villantott miután többszörösen lekörözött engem, és amit le se lehetett volna törölni az arcáról. 

Azért, miután kigaloppozta magát a füves mezőn, hagyta, hogy elvezessem a közeli folyó egyik holtágához. Békés vidék volt, egy kis erdőség szélén, és ami a legjobb, a kutya se járt erre általában, szóval senki sem zavart meg minket. 

Egy terebélyesebb fűzfa törzséhez kötöttük a lovakat, és az árnyékában telepedtünk le a pokrócra, amit magammal hoztam. Jisungiet azonban nem túlságosan érdekelte a part: azonnal elindult a víz felé. Tétovázás nélkül levetette a ruháit, és meztelenül ment bele a folyóba. 

- Jössz? Vagy onnét élvezed a kilátást? - fordult felém vigyorogva, a víz éppen csak a csípőjéig ért. 

- Úgy látszik, valaki nagyon felbátorodott idekint - csóváltam a fejem, de nem tudtam elrejteni a mosolyomat. Tetszett ez a merész Sungie. 

Nyilván nem hagytam, hogy egyedül pancsoljon. Én is levetkőztem, és bementem mellé, ő közben egy pillanatra se vette le a szemét a testemről. 

- Váó, vagyis, izé... - jött egy kicsit zavarba. - Állati jól nézel ki - mondta, és beharapta az ajkát. 

- Köszönöm édes, ez értékes dicséret valakitől, aki gyönyörűbb, mint ezer pillangó tánca - bókoltam neki költőien, mire elpirult. 

- Túlzol - motyogta. 

- Egyáltalán nem. 

- Akkor bizonyítsd! - utasított. 

- Ezer örömmel - mondtam somolyogva. 

Megragadtam a vékony derekát, egy határozott mozdulattal magamhoz húztam, és hevesen az ajkaira tapadtam. Ő belesóhajtott a csókba, majd azonnal viszonozta, és a kezeit összekulcsolta a tarkómnál. A teste egészen szorosan simult az enyémhez, egy papírlap se fért volna közénk, ahogy ott smároltunk a folyóban, időnként bele-bele nyögve a csókjainkba. Csodálatos volt, még sosem éreztem őt ennyire közel ezelőtt, és nem tudtam betelni vele. 

Egy idő után azért abbahagytuk, és kimentünk a partra szárítkozni, na meg ebédelni. Jisung elámult, mennyi féle szendvicset és süteményt pakoltattam a konyhán reggel. Hát, igyekeztem, hogy minden tökéltes legyen, és ez sikerült is. Úgy tele ettük magunkat, hogy utána sokáig csak feküdtünk kéz a kézben a pokrócon, és néha az eget, de főleg egymást néztük. 

A délután során fürödtünk még egyszer, közben millió eperízű csókot csentem Sungietól, és ő vissza is lopott jópárat. Egyértelműen ez volt a nyár legjobb napja számunkra, és ezt mutatta a széles mosolyunk is, ahogy hazalovagoltunk a naplementében. 

- De vidámak vagytok - jegyezte meg Felix is, aki éppen a teraszon rajzolt a füzetébe, amikor leglátott minket a ház felé menni. - Csak nem meglovacskáztattad a mókuskádat a varázspálcádon? 

- Hogy mi van? - pislogtam az öcsémre értetlenül. 

- Azt akarja mondani, hogy "csak nem bemutattad a drágádnak a kisjancsidat?" - magyarázta nem sokkal érthetőbben Jeongin, aki épp most bukkant fel az ajtóban. - Sajnos az utóbbi hetekben túl sok időt tölt Changbinnal, és kezd átragadni rá a hülye stílusa - forgatta meg a szemeit, mire Lix egy jólirányzott papírgalacsint küldött felé. 

- Először is, nem kis-jancsi, hanem nagy-jancsi - javította ki Jisung. - Másrészt semmi olyasmi nem történt, amire ilyen virágnyelven utalgattok. 

- De tudhatnátok magatoktól is, nem olyan fajta vagyok - mondtam, mire a testvéreim úgy néztek rám, mint a hülyére. 

- Valóban, te a fura fajta vagy - csóválta a fejét Felix. - Én csak két hete jártam Binnievel, amikor először lefeküdtünk. 

- Az nem az én bajom, ha nem tudod magadon tartani a gatyádat - szóltam vissza neki. 

- Azért tény és való, jó kis türelmed van - Jeongin már-már elismerően nézett rám. 

Nem volt kedvem tovább hallgatni a kommentárjaikat a szerelmi életemen, így inkább bementem. De nem foglalkoztam túl sokat a megjegyzéseikkel, már megszoktam a beszólogatásaikat az évek alatt. Jisungot azonban úgy tűnt, elgondolkodtatták az elhangzott mondatok. 

- Minho, nem tetszem neked? - kérdezte tőlem este, amikor a viharhiány ellenére is bekéredzkedett az ágyamba. 

- Dehogyisnem kicsim, te tetőtől talpig tökéletes vagy az én szememben - mondtam neki, az ölembe húztam, és megcsókoltam. - Hogy jutott olyasmi eszedbe, hogy nem tetszenél? 

- H-hát me-mert nem szexeltél velem ma, és... - habogta, láthatóan zavarban volt. 

- Édesem, ne hagyd, hogy a dinka testvéreim telebeszéljék a fejed, jó? Nálad gyönyörűbb, aranyosabb, csodásabb emberrel nem találkoztam. 

- D-de akkor miért nem... tudod... 

- Mert lassan akarok haladni veled, megvárni a pillanatot, amikor felkészültél rá. Nem érdekel, milyen sokára lesz, csak az a fontos, hogy te is biztosan akard - mondtam, miközben az arcát simogattam az ujjaimmal. 

Ezt hallva, Sungie elpityeredett az ölemben. 

- Naa, most miért sírsz? - kérdeztem. 

- Olyan szerencsés vagyok, hogy te leszel a férjem, Minnie - mondta, és hozzám bújt, a vállamra potyogtatva a könnyeit. 

Lágy szavakkal igyekeztem csitítani, amíg el nem aludt a karjaimban. Akkor magam mellé fektettem az ágyra, betakargattam, és átöleltem. 

- Ígérem örökké vigyázni fogok rád - súgtam neki, mielőtt engem is elnyomott az álom.