Királyi Pár (Minsung) [Befejezett!]

2.

Másnap délelőtt rengeteg dolgom volt, még reggelizni se mentem le, csak teát hozattam magamnak. Szívesebben indítottam volna a napot Jisunggal, de az ország gondjai nem vártak meg. Viszont, mivel korán kezdtem, ebédre végeztem majdnem mindennel, és úgy döntöttem, megkeresem Jist, hogy együtt menjünk az étkezőbe. De nem volt a szobájában, sem a könyvtárban, Felix se látta... Már azt hittem, hogy elveszett, amikor az egyik első emeleti erkély nyitott ajtaja felől hangfoszlányok ütötték meg a fülem. Kimentem, és amikor lenéztem, édesanyámat, Jihyo őfenségét láttam, ahogy a teraszon ülve magyaráz a leendő kedvesemnek. Kifejezetten aranyosnak találtam Jist, ahogyan lelkesen hallgatja anyámat, és örültem neki, hogy máris jól kijönnek egymással. 

- Szia Minho! - integetett fel Jisung, amikor észre vett. - Képzeld, anyukád arra tanít engem, hogyan kell jó királynénak lenni - mesélte onnan lentről mosolyogva. 

- Kiemelkedő királynénak - javította ki anyukám. - Igyekezz minél szebben és választékosan fogalmazni, ha el szeretnéd nyerni a nemesség elismerését és tiszteletét. 

- Igenis hölgyem! "A választékos beszéd a kifinomult társasági élet kulcsa", ugye? - idézte vissza Jis a mondatot, amivel anya minket is sokat traktált kisebb korunkban. (Nem túl eredményesen, mondjuk, de ez már másik kérdés.) 

- Nem jöttök be? Kész az ebéd - szóltam nekik. 

- Rohanok! - pattant fel egyből Jisung, de anya visszahúzta. 

- Inkább azt mondd: de megyek, köszönöm. És rohangálj ilyen esztelenül - okította Jihyo, mire Jis szája lekonyult, és szomorúan nézett rá. 

- Azért ne nyúzd nagyon szegénykémet, anyu - kértem, de nem tudtam nem mosolyogni a lenti jeleneten. 

Ebéd után elvittem Jisungot a könyvtárba, hogy megtudjam, mennyire ismeri az országunkat. Mint kiderült, nem igazán, így adtam neki egy gyorstalpalót a történelmünkből és a jelenlegi politikánkról, de nem nagyon kötötte le. 

- Te Minho - szakított félbe. - Mikor lesz az esküvőnk? 

- Kerek egy év múlva - válaszoltam. 

- És miért? Mármint, nem mintha nem akarnék hozzád menni, tetszel és szerintem dögös vagy, meg minden... - motyogta el a mondata végét. - Csak olyan hirtelen jött. Az anyukáim is meg voltak lepődve, amikor levelet kaptunk tőled, hogy jöjjek ide. 

Olyan cuki volt, ahogyan kérdő tekintettel bámult rám. Közelebb húzódtam hozzá, és a kezembe vettem a pici praclijait. 

- Nos, én sem így terveztem. De mivel apám már nem képes uralkodni a betegségei miatt, nekem egyik pillanatról a másikra kell átvennem a helyét. Viszont a törvényeink előírják, hogy legalább egy évvel a koronázás előtt el kell jegyeznem valakit, akit elveszek utána - magyaráztam neki. 

- Még sosem hallottam ilyen törvényről - csodálkozott. 

- Hát elég régi, több, mint ezer éves. Az egyik király hozta azért, hogy biztosítsa, mindig van valaki, egy egyenlő társ az aktuális uralkodó mellett, aki a támasza lehet, aki tanácsot adhat neki, és aki meg tudja óvni egy esetleges rossz döntéstől. Eredetileg a trónörökösnek házasnak kellett lennie ahhoz, hogy megkoronázzák, de ez azóta lejjebb lett téve csak eljegyzésre. 

- Értem... - bólogatott. - Minho? - nézett rám pár másodperc múlva. 

- Igen, Sungie? 

- Remélem én lehetek olyan társ neked, akire vágysz. Aki mindig támogat és segít, aki tiszta szívéből szeret, aki egy biztos pont lehet az életedben. Remélem képes leszek ilyen párod lenni - mondta halkan, és hozzám bújt. 

- Én biztos vagyok benne, hogy az leszel - húztam magamhoz, majd belepusziltam a selymes hajába. 

Még egy kicsit így maradtunk, de aztán Jisung nyújtózkodva állt fel, és erősen becsukta a könyveket és térképeket. Nagyot tüsszentett a felszálló portól, majd inkább kiment kicsit az udvarra. Én még maradtam a könyvtárban, volt pár dokumentum amit meg kellett írnom. 

Ez végül tovább tartott, mint gondoltam, és mire végzetem, a nap már lebukott a horizont pereme alá. Lesétáltam a zöld szalonba, és ott találtam a két testvéremet, akik éppen Jisunggal kártyáztak. 

- Ha, megint én nyertem! - kiáltott fel diadalittasan Jeongin amikor beléptem. 

- Hogy az a jó édes, retkes, kékeres... - morogta Felix, és dühösen lecsapta a kártyáit az asztalra. 

- Ez nem fair, én még hat kör alatt egyszer sem nyertem - nyafogott Jisung is. - Miinn, légyszi segíts elverni az öcséidet! - kérlelt nagy, bambi szemekkel. 

- Szíves örömest drága - ültem le az egyik fotelbe, és az ölembe húztam őt. - Első szabály: legyél te az osztó. Ezek csalnak ám! - mutattam a fivéreimre, majd a kezembe vettem a paklit, megkevertem, és osztottam. 

Jól összedolgoztunk Jissel: ő rakott, én mondtam meg, melyik lapot. Ennyi év alatt már kiismertem annyira Felixéket, hogy tudjam, hogyan kell ellenük nyerni. Elvégre én tanítottam meg őket játszani. Bár az nehezítette a helyzetet, hogy Jisung képtelen volt tartani a pókerarcot, azonnal látszott rajta, hogy jó kártyákat kaptunk-e. De ennek ellenére is sikert arattunk, és megnyertük a játszmát. 

- EZAZ! - kezdett el Jisung ugrálni az ölemben örömében, és diadalittas mosollyal nézett a csalódott testvéreimre. 

Én viszont őt bámultam elvarázsolva. Olyan gyönyörű volt az édes mosolyával, a csillogó szemeivel és a kipirult arcával. Amilyen lelkes lett egyetlen győzelemtől is; ahogy a lábaim köré fonta az ő lábait. Egyszerűen nem tudtam elszakítani a tekintetem róla. 

Teljesen elrabolta a szívemet.