Királyi Pár (Minsung) [Befejezett!]

6.

Az az egy hét egy szempillantás alatt elröppent, és azon kaptam magam, hogy a katedrálisban állok, miközben a fejemre teszik éppen a díszes koronát. Őszintén, nem izgatott különösebben ez az egész hajcihő, csak szerettem volna már letudni végre. Azért még mindig rémesen ideges voltam az uralkodás felelőssége miatt. Ezért egész idő alatt Jisungra pillantgattam, aki úgy vigyorgott rám, mintha a legszebb dolgot látná éppen. Nem értettem, minek örül ennyire, de a mosolya erőt adott, és ezért végtelenül hálás voltam neki. 

Miután hazaértünk, egészen kimerültnek érzetem magam, így csak bedőltem az ágyba. Sungie mellém feküdt, hozzám bújt, és apró köröket rajzolt az ujjaival a mellkasomra, úgy simogatott, amíg el nem aludtam. Mikor pedig fölébredtem, ott találtam magam mellett, a karja még mindig engem ölelt, és nyammogott álmában. Olyan édes volt, nem bírtam betelni vele, csak néztem a puha arcocskáját, amíg fel nem ébredt ő is. 

Az esküvőnkön már jóval lelkesebbek voltunk mindketten. Jisungie annyira bepörgött előző este, hogy szinte le se bírt feküdni, és a nagy napon se tudott akár egy percre is lenyugodni. Emiatt persze három dolgot majdnem eltört, és kétszer elesett, de ez nem zavarta nagyon, és engem sem. Imádtam ilyen energikusnak látni, akármilyen káosszal is járt az együtt. 

A kisebb keveredések ellenére sikeresen felöltöztünk, és eljutottunk a házasságkötőhöz. Az oltár előtt Jisung úgy nézett ki, mint aki menten elájul, de az igazat megvallva, én is úgy éreztem magam. Azért szerencsésen lefolyt a szertartás, bár egy kukkot nem hallottam belőle, mert végig az én kedvesemet néztem, elmerengve a vonásain. Végül csak kimondunk az igent, és a násznép tovább vonult a palota dísztermébe, aminek a dekorálásába hosszú órákat öltünk, de megérte. 

Azonban mi nem mentünk át még. Előbb meg akartam tenni valami fontosat: bemutatni a (most már) férjemet édesapámnak. 

Sungie idegesen babrált a ruhájával, ahogy beléptünk a félhomályos szobába, de azért odament apám ágya mellé, köszönt, és meghajolt. 

- Apa, ő itt Jisung. A férjem - olyan jól esett így szólítani. Férjem. 

- Na végre, hogy bemutatod, fiam - ült fel kissé a párnáin édesapám. - Sokáig tartott! 

- Sajnálom... de most itt vagyunk - mondtam, mire bólintott. 

- Gyere közelebb egy kicsit, Jisung! - hívta oda a páromat. - Minho rengeted szépet mondott rólad, szinte ajnározott a szavaival! Egészen magadba bolondítottad, ez biztos! Nézd... - vette lejjebb a hangerőt, így alig hallottam, mit mond. - Rendes gyerek ez a Minho, becsületes és törődő. Viszont néha el tud veszni a saját aggályaiban. Szóval vigyázz rá helyettem is, kérlek! 

- Igenis! Vigyázni fogok! - ígérte meg Jisung suttogva. - Teljes szívemből szeretem Minhot, bármit megtennék érte, és meg is fogok, ha kell! - fogadkozott elszántan, mire apám elmosolyodott. 

- Jó páros vagyok ti ketten, ezt már most látom. Kívánom, hogy legyetek boldogok! - adta áldását a házasságunkra. - És fiam... - fordult most hozzám. - Ajánlom, hogy a tenyerén hordozd ezt a fiút, mert megérdemli! 

- Csakis. Sungienak a legjobb jár - válaszoltam mosolyogva. 

- Helyes, helyes - bólogatott. - A trónom biztos kezekben, a gyermekeim mind felnőttek, már a nekik szánt úton járnak... Azt hiszem nincs már miért aggódnom... Elboldogultok magatok... - mondta, a tekintete elrévedezett a mennyezet felé. 

Ezt láttam alkalmas pontnak a távozásra. Ígyhát elköszöntünk tőle, és elindultunk lefelé, a nagyterembe, ahol már javában folyt a mulatozás. De nem bántam, hogy felmentünk hozzá, szükségem volt a szavaira. És úgy tűnt Jisung is örült, hogy találkozhattak, bár a lépcsőn menet meglepően szótlan volt. 

- Minho? - nézett fel rám. - Apukád meg fog halni? - kérdezte csendesen. 

Egy pillanatra megtorpantam, mert váratlanul ért a kérdés, de aztán megráztam magam, és mentem tovább. 

- Igen. Bár azt hittem, tudod - feleltem neki. 

- E-elméletben tudtam, de csak most fogtam fel igazán - motyogta. - Sajnálom... 

- Nem kell, már elfogadtam, azt hiszem... - sóhajtottam. - De inkább gyere, csatlakozzunk a lakodalmunkhoz, elvégre rólunk kéne szólnia - mosolyogtam rá, és megsimogattam a puha haját. 

A szomorkás hangulat, ami ránk szállt, szerencsére gyorsan el is illant, köszönhetően a testvéreimnek, vagyis pontosabban Felixnek és Changbinnak. Ugyanis mire megérkeztünk, Changbin valószínűleg erősen alkohol hatása alatt állhatott, mert az asztalon állva énekelte fennhangon, hogy "Az én babám oly gyönyörű~~", Felix pedig azon veszekedett vele, hogy jöjjön már le. Közben pedig időnként szúrós tekintetet vetett Jeonginra, mert nem segített neki, csak a hasát fogva nevetett. De én nem hibáztattam a legkisebb öcsémet, mert mi sem bírtuk ki kacagás nélkül a kétségtelenül komikus jelenetet. 

A lagzi alatt persze mi is ettünk, ittunk, táncoltunk bőven, igaz, az ivást igyekeztem mértékben tartani. Aztán a fivéreim a nagy eszükkel kitalálták, hogy milyen poénos lenne, ha "elrabolnák a menyasszonyt". Viszont Sungienak annyira nem volt ínyére a dolog, úgyhogy hősiesen megakadályoztam a "bűnesetet", mire valamiért mindenki tapsolni kezdett. 

Hát szó, mi szó, érdekes egy menyegző lett ez. Nem voltam nagyon oda azért, hogy a végére kicsúszott a kezünkből az irányítás, bár a vendégek láthatóan élvezték, és végülis mi is jól szórakoztunk. 

Azért mire hajnali öt környékén eljutottunk a hálószobáig, már mindketten elképesztően fáradtak voltunk. Boldogok, de fáradtak, ezért szinte azonnal bealudtunk. 

Nem baj, legalább a másnap este forróbban sikerült...