Királyi Pár (Minsung) [Befejezett!]

5.

Ugyan a következő hónapokban besűrűsödtek a feladataink, mégis Sungieval igyekeztünk egyre több időt együtt tölteni. Nem érdekelt minket se a szomszédos ország főhercege, se az esküvői szakács, a napjaink jórészében kettesben akartuk lenni. Ahogy beköszöntött az ősz, szinte hetente kilovagoltunk a vörös és narancssárga levelekkel borított erdőbe, majd rendszerint makkal, dióval, falevéllel, tobozzal, kavicsokkal megrakodva tértünk haza, mert Jisung imádott apró, aranyos dolgokat gyűjteni. De ezek a kis kirándulások a tél megérkeztével sem maradtak el, hiába oktatott ki anyám, hiába fáztunk meg mindketten, akkor is kimentünk, akár a méteres havon is átgázolva. Aztán ahogy enyhülni kezdett az idő, kitavaszodott, virágok töltötték meg Sung táskáját, amik utána hol az étkezőben, hol a dolgozó- vagy hálószobáinkban bukkantak fel ismét, csinos vázákban, mosolyt csalva a palota lakóinak arcára. Főleg az enyémre. 

Azonban áprilistól mégis kénytelenek voltunk hanyagolni a romantikus programjainkat, hiszen a koronázásom, majd az esküvőnk napja vészesen közeledett, és úgy érződött, még semmivel nem voltunk készen. Én is az államügyek jó részét a politikai jobb- és balkezemre, Changbinra és Kim Seungminra delegáltam, hogy az energiámat az ünnepélyek szervezésébe fektessem. Persze, felkérhettünk volna valakit szervezőnek, de nem akartuk, főleg az esküvővel kapcsolatban nem. Az mégiscsak a mi kettőnk nagy napja, és azt szerettük volna, ha tényleg mi kettőnkről szólna. Azért a végén Felixet és Jeongint is bevontam segítségnek, amitől nem repestek az örömtől, de hát ez volt a legkevesebb, amit megtehettek. 

A pillanat viszont, amitől a leginkább tartottam, két héttel a menyegzőnk előtt jött el. Azon a napon érkeztek meg Jisung szülei, akik aztán a lagzi végéig maradtak a vendégeink. Ez volt a bevett szokás, és tudtam, előbb-utóbb úgy is meg kell ismerkednem a kedvesem családjával, de borzasztóan szorongtam a találkozástól. 

- Mert, mi van, ha nem kedvelnek meg? Ha úgy gondolják, nem vagyok elég jó neked? Egyáltalán elfogadóak a melegekkel kapcsolatban? - soroltam az aggályaimat a találka előtti estén, miközben fel-le sétáltam a szobámban. 

Jisungie, aki végig az ágyamon ült, az utolsó kérdés hallatán felnevetett. 

- Minho, két anyukám van, akik már tizenkilenc éve boldog házasságban élnek. Nem hiszem, hogy bajuk lenne azzal, hogy férfihoz megyek hozza - mondta vigyorogva, majd odalépett hozzám, és az arcomat a két kezébe fogta. - Minden rendben lesz, oké? Szeretni fognak, mert én szeretlek téged, és mert nálad csodásabb férj nem létezik. Most meg gyere már aludni, ha nem akarsz holnap olyan lenni, mint az álomkóros. Bár nekem úgy is tetszenél - adott egy rövid puszit az orromra, majd egy hosszabbat a számra. 

A szavai és a támogatása sikeresen megnyugtatott valamennyire, így el tudtam aludni. De másnap reggel olyan görcsben volt a gyomrom, hogy alig bírtam reggelizni. Az sem segített, hogy a déli fejedelemség uralkodói, Solar királynő és Moonbyul királyné késtek, és csak délután háromra érkeztek meg. Szerencsére Sungie végig fogta a kezem, amíg várakoztunk. 

Már az ablakból sasolta, mikor futnak be a kocsik a hölgyekkel és a kíséretükkel. Mikor pedig végre megérkeztek, egyből leviharzott a bejárathoz, egy nagy öléssel köszöntve az anyukáit. Én az ajtóban állva néztem őket, és ösztönösen elmosolyodtam azon, milyen boldogan üdvözli Sung a szüleit. Ha ennyire szereti őket, rossz emberek nem lehetnek. 

- Anya, anyu, olyan jó, hogy végre itt vagytok! - ugrált lelkesen körülöttük. 

- Én is örülök, hogy újra látlak, bogyókám - ölelte vissza Solar a fiát. 

- Én szintén, de azért a vőlegényedre is kíváncsi vagyok - nézett föl Moonbyul felém, majd vissza Jisungra. 

Sungie erre fölrohant mellém a pár lépcsőfokon, ami az ajtó előtt volt, megcsókolt és hozzám bújt. Én automatikusan karoltam át őt a derekánál, és húztam közelebb magamhoz, ami jó pont lehetett a szüleinek, legalábbis ezt szűrtem le a futó pillantásból, amit váltottak egymással.