A sensei -em [Tomioka Giyuu X OC]

1. A kezdet

A nevem Hauby Hakura. Ez az a történet ahol végignézhetitek hogyan jöttem össze magával a vízoszloppal Tomioka Giyuu-val. Kezdjük is a legelején.

~ -Anya! -szaladok oda anyukámhoz- Apuval megyünk kapálni a földre! -mondom örömteli hangal.

-Rendben picim, vigyázz magadra! És ne feledd holnap lesz az ötödik szülinapod!

-Tudom ,és alig várom ,hogy kiderűljön mejik adotságot örököltem! -majd rohantam apához.

Nagyon várom már a holnapot anyu azt mondta ,hogy három adotság létezik. Én a legerősebbet szeretném azért hogy büszkék legyenek rám! Meg majd ha nagyobb leszek akkor több klántag lesz. Márha anyát,apát,és engem klánnak lehet nevezni....

-Hakura! A mai nap különleges, ugyanis ma meg fogod tanulni hogyan kell magot vetni -lelkendezett édesapám

- Ez AZZZ! -ujjongtam ugyan is eddig csak locsoltam és kapáltam. Engem a földeken való dolgozás sokkal jobban érdekelt mint a háziasszonykodás.

Miután apuval végeztünk a földeken hazamendtünk anyához ebédelni.

-Hogy telt a napotok? -érdeklődött édesanyám.

-Minden jól ment! A tökmag meg megtanult magot vetni!

-Nagyon ügyesek vagytok! Te meg kisasszony mi lesz belőled felnőtként ha már most ilyen keményen dolgozol? -kérdi anyu a végét elkuncogva.

-Egyértelmű! Én majd olyan menőn fogok dolgozni mint apa! -kezdtem el ugrabugrálni.

Az ebéd további része csendben telt. De anyum megszakította azt mikor végezdtünk.

-Hakura mindjár öt éves vagy de már olyan keményen dolgozol mint én és édasapád. Szóva a mai nap további részében játszhatsz. Menjél ki a mezőre nyugodtan

-KOMOLYAN?! -kezdtem el visongani mert imádok a mezőn játszani.

-Igen komolyan. De vacsorára érj haza -parancsolt rám

Én meg ahogy ezt meghallottam azonnal kisprinteltem a kis fakunyhóból. Futottam és futottam. A szél enyhén fujdogálta tincseim. A fák ágárol a színekben pompázó őszi falevelek hullottak le . A virágok kezdtek elnyílni. A madarak lágyan csiripeltek a fák ágain. Egy szóval minden tökéletes volt.

Mikor kiértem a mezőre találtam egy botot és arra gondoltam ,hogy tökéletes lesz kardnak. Az éppen utamba álló faágakat,bokorágakat,leveleket ütögettem vele. Ekkor valami zajra lettem figyelmes az egyik bokor felől. A torkomba gombóc telepedett a lábaim a földbe gyökereztek. Majd remegő kézzel éppen kardnak használt botom arra szegezdtem.

- K..ki van ott?

Ebben a pillanatban valami kiugrott a bokorból én meg ilyedségemben seggre ültem. A faágat is elejtettem ami legalább három métert repült. És amit megláttam az felfoghatatlan volt...

-Nyusziiiii! -sikítottam és egyből oda rohantam az említett felé- annyira cuki vagggy.

A kis állatot az ölembe tettem és elkezdtem simogatni. Ezzel a műveletemmel annyi idő eltelt, hogy arra lettem figyelmes már szürkület van.

-Hú, ideje lenne hazamennem -szólaltam meg. A nyúl mindha csak erre várt volna kiugrott az ölemből.

Én sem tétováztam feláltam és hazafelé vettem az irányt. Kis idő múlva a ház elé értem. Szokatlanul nagy csend volt.

-Nem hiszem ,hogy lefeküdtek volna aludni......

De egy hangos nyammogás félbeszakította a gondolataim.

Akkor nem alszanak csak nem vártak mag és elkezdték nélkülem. Gondoltam majd durcás fejét vágtam. Mindegy nem lényeg

Véget vetettem a sértődötségemen és egy mosollyal az arcomon léptem be a házba.

-Anya, apa képzeljétek találtam egy nyu.....szit -csak ennyit bírtam kinyögni mert amit ott láttam attól elkapott a sírógörcs és a hányinger....A szüleim megcsonkított teste ott hevert előttem. De volt ott más is egy idegen alak aki éppen nekem háttal elöttük terpeszkedett. Az alak lassan felállt de még mindíg nekem háttal. Nagyon féltem, meg se bírtam motszanni. Majd az ismeretlen sóhajtott egyet....nem is, inkább hörgött majd megfordult. Kimonoját, kezét és arcát egyaránt vér borította...a szüleim vére. Egy nő volt, színes szemében elvesztem melyben egy szám virított egy nulla. Agyarai csak úgy csillogtak a hold fényében. Fekete haja kontyba volt feltüzve. Elegánsan állt íriszeit az én feketéimbe fúrta.

- Hé kislány én a hejedben menekülnék. -szólt hozzám gúnnyal téli hangal a nő...vagy nem is tudom mi.

- T..te K..ki vagy? -kérdezdtem egyből mert megmozdulni még mindíg nem tudtam.

- Nincs túl sok kedvem elmondani de legyen -felete- Én Tayura vagyok a nullás felsőhold. A második legerősebb démon mindközül. -mondta monoton és ilyesztő hangján.

- D..démon

-Igen egy démon. Mielött megkérdezed a démonok emberevő lények akik örökké élnek. -mind ezt olyan nagy nyugalommal mondta ,hogy még jobban féltem és reszkettem- de nyugi téged nem eszlek meg. A gyerekek nem laktatók.

Reszkettem semmi mást nem tudtam volna csinálni. De nem tudok mit csinálni akkor is ha nem eszik meg se maradhatok itt. Ott a sámlin van egy könyv és alig pár lépés az egész. Kell egy emlék a családomról.

Fogtam magam és villám sebességgel levettem a sámliról a könyvet. Ezt követően futni kezdtem nem tudom hova de nem is érdekelt. Az arcomról már patakokban folytak a könnyek.

Már egy ideje sprintelek az erdőben nem volt célom csak futottam,futottam ,hogy minnél távolabb kerüljek a démontól. Meg pillantottam egy barlangot a távolban odáig loholtam. Mikor odaértem könnyáztatta arcal a térdemen támaszkodva kapkodtam a levegőt.

Itt tudok majd aludni....meg lakni is. Félve ugyan de bementem a barlangba attól tartva ,hogy ott is egy démon vár rám. De nem láttam semmit úgyhogy lefeküdtem a földre. Könyvemet szorongatva gondoltam át újra a történteket. Éreztem ahogy az arcomon egy könnycsepp folyik le... majd még egy és még egy. Az egyik pillanatban még velük nevettem a másikban meg meghaltak. Miért ilyen kegyetlen az élet? Miért haltak meg? Miért nem én? Ezekkel a kérdésekkel aludtam el....

Helló , ha idáig eljutottál garatulálok! (⁠◍⁠•⁠ᴗ⁠•⁠◍⁠)Helyesírási hibákért bocsi. Építő jellegű kritikát elfogadok. További szép napot/estét. Várom a kommenteket (már persze ha valakinek egyáltalán tetszik ez a "könyv")