Fénygyűjtők

11 hónap, 2 hét 5 nap

Ismeretlen koordináták, a Torony

Mikor felébredtem, már elég erősnek éreztem magam, hogy felkeljek körbenézni, hova kerültünk. Azt mondták, az első teleportálás mindenkit megvisel, engem ezek szerint az átlagosnál kicsit jobban. Egészen elképesztő ez az egész, idő lesz, míg megbarátkozok a gondolattal.

Lassan feltápászkodtam és kimentem a Torony külső körfolyosójára. A külső oldala végig szinte csak üvegből volt, így rálátás nyílt a panorámára, ami egyszerűen csodaszép volt. A Tornyot minden irányból erdő vette körül, a távolban magas, kék hegyek voltak és mintha egy kis patak is csordogált volna Kelet felé.

A Torony pontos helye szigorúan titkos információ volt, ezért a dolgozók általában nagyobb csoportokkal közlekedtek ki-be teleporttal, és mindig egy-egy bizalmas kíséretében. Igazából a Torony egy hatalmas bázisa a fénygyűjtőknek, akik..nem teljesen értem, hogyan, de valamiféle Fényt keresnek a világ minden táján, valamihez, ami majd megoldás lehet a kihűlésre. Ennyit raktam össze Mark és anyu magyarázatai alapján, de szerintem ők sem tudnak sokkal többet, mint én. A legnagyobb kérdés mindnyájunknak az, hogy hol is foglaltunk mi hárman ebben az egészben helyet, hogyan és miért kerültünk ide és hogy miért mentették meg anyut. Anna, egy főnök itt, azt ígérte, ha négykor ott leszünk az irodájában, mindent megmagyaráz. Elég nehéz befogadnom ezt a sok mindent de nagyon igyekszem majd.

Valahol itt tartottam a gondolatmenetemben, amikor szembejött Mark. Összenéztünk. Egy pillanat alatt levágta, mennyire ki vagyok akadva, és megölelt. Úgy, hogy levegőt sem kaptam és csak barátilag. Hát persze. Kicsit nehezen engedtem el, féltem a szemébe nézni.

Ezután már ketten indultunk el. Próbáltam tisztes távolságot tartani. Van barátnője, ismételgettem magamban. Csak csöndben köröztünk a folyosón, de jó volt nagyon. Másra úgysem lettem volna képes; még mindig gyengének és sokkosnak éreztem magam. A legértelmesebb gondolat, ami közben az eszembe jutott, hogy milyen furcsa, hogy nem találkozunk senkivel.

Az egész körfolyosó teljesen kihalt volt.

Egyszer Mark szólt, hogy négy óra van és elindultunk Anna irodája felé. A nő előzőleg pontosan leírta hova kell menni, az odajutás egyszerűen ment, de kicsit lassan; bámészkodtunk.

Az egész térben körfolyosók mentek körbe vagy száz szinten keresztül. A szinteket üvegliftek kötötték össze. A körfolyosókon belüli rész egy hatalmas tér volt, ahol le lehetett látni a földszintre. A körfolyosókból ajtók nyíltak, köztük pedig földig érő ablakok adták a fényt. Lenyűgöző volt.

A külső körfolyosóról jöttünk, ami a legfelső előtti szinten van, szóval felülről láttuk az egészet. Mindenhol emberek járkáltak - ez megmagyarázta miért nem volt a külső folyosón senki -  tablettel, vagy notesszel a kezükben. Bementek, vagy kijöttek egy-egy ajtón, néha megálltak, beszéltek, utasításokat osztogattak. Összességében úgy nézett ki, mint egy nagyon-nagyon forgalmas munkahely. Mark hívott egy liftet és beszálltunk.

Elindultunk lefelé és másodszor is leesett az állunk. Mert fentről nem is látszott, milyen kidolgozott, díszes minden; Az erkélyeket faragások díszítették és görög oszlopfők tartották. Szinte minden fából, de legfőképp márványból állt, kőszobrok és -rózsák voltak mindenhol. Markra sandítottam, aki éppen annyira ámulatban volt, mint én, aminek így utólag végiggondolva nagyon hálás lehetek, mert megint nem kellett beszélgetnünk. Még mindig iszonyatosan zavarban voltam a jelenlététől.

De ez akkor nem jutott eszembe. A Torony csodaszép volt!

Közben megérkeztünk a 49. szintre. Ez a Torony közepe volt, itt volt Anna irodája és az egész emelet különösen díszes volt. Vörös szőnyeg ment körbe, a falak arannyal voltak díszítve és az egész egy színházra emlékeztetett, még a régi időkből.

Elérkeztünk Anna irodájához. Bekopogtam és vártunk. Egy középkorú nő nyitott ajtót, akin látszott, hogy mennyi idős, valahogy mégis fiatalos energiát sugárzott és annyi nyugalom és tekintély áradt a jelenlétéből, hogy kétség sem férhetett hozzá, ő maga Anna. Már csak anyát vártuk. A nő csendben leült a faragott rózsafa íróasztalához és nagy levegőt vett.

Párizs

Selyan Mehdi egy nagyon kötelességtudó ember volt. Fiatal kora ellenére mindig tudta, mit várnak tőle, mindig megőrizte a tartását, és ami a legfontosabb: mindig hűséges volt a főnökéhez, talán a leghűségesebb mind közül.

Felettébb büszke volt a követési képességeire is. Bármeddig a nyomában tudott maradni az embernek, az álcái pedig egyszerűen fergetegesek voltak. Mikor hazajött Oroszországból még a vonaton szőkére festette a haját, most pedig elégedetten nézett a nagy, kerek fürdőszobatükörbe. A szőke haját még át kell majd festeni párszor, de azon kívül tényleg minden tökéletes volt. Szögletes, drótkeretes szemüveget, hetyke kis bajuszt és kecskeszakállat kapott, görbe orra lett, egérszürke öltönyt és elegáns lakkcipőt viselt; egy fiatal, jómódú olasz úr volt már: Mario Jovetto karaktere bevetésre kész volt.

Még egyszer ránézett a kis fényképre; nem mintha el tudta volna felejteni az arcot, de azért mégis. Elég pech, ha az ember elfelejti, kit is követ. A fényképről egy kedves lányarc nézett rá. Szépen ívelt szája volt, egyenes orra, a szeme pedig kicsit mintha sárgás lett volna. Mint egy tigrisé. Igen, tigrisszemei vannak, gondolta Mario és nagyon remélte, hogy a kedves tigrisszemű a helyén maradt, míg ő Oroszországban járt. Ramona nagyon kedveli őt, de viszonylag hamar elveszítené a nyugalmát egy ilyen hír hallatán.