Rövid novellák

2. Szerelem

Sokan úgy gondolják, hogy a szerelem egy felemelő, perzselő, mindent elsöprő érzés, mely a szívünket melengeti, ha a felhők épp a nap sugarait takarják. Valójában ez hazugság. A szerelem csupán egy háború a szívünk és az eszük közt. A szerelem olyan tűz amely megéget ha túl közel merészkedsz és felemészt. Gyorsan és váratlanul érkezik, akár a záporeső, de amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan is megy, hatalmas űrt hagyva maga után. Pillanatnyi boldogságot nyújt, majd húsunkba vágva marcangol szét. Gondolatainkat egy irányba tereli és a józan eszünknek ellentmondva harcba szállunk bárkivel és bármivel ami közénk és a melegséget adó szerető karok közé áll. Rettenthetetlenséget és mesébe illő idillt érzünk, de ez nem valódi. Elvesztése után hatalmába kerít a végtelen szomorúság és a szegénység érzete, melyet az éj leple alatt amikor senki sem lát vagy hall, csak az erkély alatt szunnyadó fülemüle, könnyeket cseppet sem visszatartva próbálunk gyógyítani. Sebeket, melyek sosem múlnak el, csupán az idő múlásával feledésbe merülnek. Hogy honnan tudom én ezt? Onnan, hogy újra és újra átélem ezt a képzelgést. Ez egy olyan játszma, melyet nem lehet megnyerni. Már egészen kisgyermekkorunk óta várjuk a szőke herceget fehér lovon, de az a herceg valójában nem is herceg, csak egy olyan srác, aki csak a mi szívünknek kedves. Egy olyan srác akinek nem számítanak a hibái és a szavait is csak úgy isszuk. Akinek elhisszük a karjai közt azon a meleg szeptemberi éjszakán, hogy örökké velünk marad és hogy szeret. Majd később ráébredünk a szavak ürességére, és rájövünk, hogy aki azt mondta hogy örökké, az már rég el is ment és magunkra hagyott abban a tudatban, hogy velünk van a baj. Aztán amikor a vérünk lassan a padlóra csöpög, ráeszmélünk, hogy ez egy lecke volt, amiből tanulnunk kell, hogy legközelebb ne engedjük meg magunknak ezt az édes kísértést.