Megérkeztünk Körmendre. Csak pár percet késett a vonat. Kinéztem az ablakon és eszembe jutottak az egy hónapja történtek.
Egy hónapja ilyenkor találkoztunk félúton, hogy megbeszéljük. Hogy megbeszéljük azt, amit én már eldöntöttem magamban. Ahhoz képest, hogy milyen okból kifolyólag találkoztunk, nagyon szép délutánt töltöttünk együtt. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Egy szakítás nem így néz ki. Egy szakítás után az emberek nem ebédelnek és röhögcsélnek együtt. Nem, itt valami bűzlött. Csak akkor ütött meg igazán. Leparkoltam, hogy ki tudjalak kísérni a vonathoz. Még egy kicsit beszélgettünk, aztán felszálltál.
-Írj, ha megérkeztél! -kötöttem lelkedre az ikonikus mondatot, pedig már nem is kellett volna ennyire figyelmesnek lennem. De én ilyen vagyok, akkor is törődni fogok veled, hogyha a világ másik végén fogok lakni. Te csak bólogattál.
Akkor ütött meg. A vonatod elindult, én meg megvártam, amíg teljesen kigurul a pályaudvarról. Egyszerre volt szívfacsaró és megkönnyebbülő érzés. Még jobban tanácstalan lettem, mint addig voltam...
És most, hogy egy hónap elteltével újra leszálltam itt, hiszen Hozzád tartok újból, átfutott a gondolat, hogy inkább hazamegyek. Egy alternatív valóságban képzeltem magam. Gyorsan megkeresném a keszthelyi vonatot, felpattannék rá és csak otthon szállnék le. Otthon kitálalnék mindennel, aztán elmennénk a lányokkal este valahova, hogy eltereljem a gondolataimat. Te pedig ezalatt csak várnál egymagadban a pályaudvaron, mit sem tudva a történtekről.
-Muszáj a lépcső közepén ácsorognia? -zökkentett ki egy idős hölgy a gondolataimból- Komolyan ezek a mai fiatalok!
Én pedig, egy nagy levegőt véve, összeszedtem minden erőmet, rámosolyogtam, és anélkül, hogy elküldtem volna a francba, lefutottam a lépcsőn, hogy megnézzem hányas vágányról indul a győri vonat. Hiszen ott fogsz várni. A pályaudvaron. A peronon.
