Blood and blade [Vér és penge]

M Á S O D I K F E J E Z E T

Lilith mélyen a szemébe húzta a csuklyát, hogy ne nézzék meg a folyosón strázsáló tündérharcosok. Nem szerette volna felfedni előttük az igazi kilétét, mert eddig az apja előtt mindig másnak az alakjában jelent meg. Hiszen ő így tudott eddig mindent megúszni épp bőrrel, hogy nem az igazi énjében járt gyilkolni.

A bátyával és az anyjával együtt, hárman voltak egyedül az egész világban már csak alakváltók. Ez az jelentette, hogy képes volt magának kialakítani egy teljesen új külsőt teljesen új személyiséggel együtt. Így nem bukkant még senkisem a nyomára. Amikor bekerült a börtönökben mindig valaki másnak az arcát viselte, sose az övét, aztán amikor megérkezik hozzá a felmentősereg - pontosabban a bátyja, akkor visszaölti magára az igazi külsőjét. Így, ha esetleg nem jönne a bátyja megmenteni őt, egyből fel is mentenék, mert amint ránéznének fel sem ismernék őt.

Ha pedig minden kötél szakadt akkor nagy erőfeszítések következtében valamilyen más élőlénnyé változtatta magát. Volt, hogy egérré, de volt olyan is, hogy kicsi katicabogárrá. De ez tényleg az utolsó lehetőség volt. Nem szeretett állattá változni, mert nagyon megerőltető volt számára. Túl hamar lefárasztotta és csak órákkal később tudta visszaölteni magára az igazi külsőjét.

Most pedig már feltűnő lett volna, ha alakot vált ennyi harcos előtt.

Ha őszinte akart lenni magához már nagyon megbánta, hogy még mielőtt idejöttek, megkérte a bátyját, hogy menjenek el előtte harapni valamit, mert most úgy érezte menten visszajön a gyomrából az a finom hamburger.

Liam kifejezéstelen arccal szedte a lábait mellette. Semmire sem figyelt csak ment egyenesen. Lilith nagyon jól tudta, hogy bátyja sem szeret idejárni jelenteni az apjának. Inkább futná körbe a Buckingham palotát pucéran, minthogy az apjával többet kéne találkoznia a heti egy alkalomnál. A szívük mélyén talán mind a ketten jól tudták, hogy az apjuk nem igaz szeretettel gondolt rájuk. Csak a pénzt és a hatalmat látta két gyermekében.

Egy pillanatra felpillantott a csuklyája rejtekéből, amit egyből megbánt. Az összes tündérharcos – egy kivételével – a vele szemközti falat bámulta, le se véve a szemüket róla. De ez az egy pont őt nézte. A katonának furcsán hosszú, fehér haja egy fonatba lógott a hátára, így engedni láttatta hosszú, hegyes tündérfüleit. Barna szeme kíváncsian mérte fel Lilith-et. Az apja által kiszabott ruhát viselte, mint mindenki ezen a folyosón. Fekete nadrág egy fekete inggel, hátukra ezüst, éles kard felerősítve. Úgy nézte őt, hogy már rendesen zavarta.

Újra lesütötte a tekintetét, hogy ne kelljen a harcost látnia. Amikor a következő sarkon fordultak be, csak akkor engedte meg magának, hogy egy feszült sóhaj hagyja el a száját. Végre nem érezte magán a fiú vesébe látó tekintetét. Fogalma sincsen arról, hogy ki az a gyerek, de már most rendesen felborzolta az idegeit. Eddig még senki nem volt képes, hogy a nagy Lilith Callent ennyire megnézze magának. Féltek tőle, és teljesen jogosan. Hiszen azért itt is terjedtek a szóbeszédek, amit visszahallott innen-onnan.

Egyik ilyen alkalom volt, amikor két kezdő őr pont róla beszéltek és ő sunyiban kihallgatta őket. Alig bírta visszatartani a nevetését. A kedvence az volt, amikor arról tárgyaltak, hogy pár éve dolgozott az apjának egy szabó, aki az alkalmi ruháikat készítette mind a hármuknak. Az egyik ruhapróbán Lilith-nek nem tetszett a szabó által elkészített ruha. Mérges lett rá és attól a naptól fogva nem látta senki a szabót. Szóbeszédek terjedtek el arról, hogy Lilith hányféleképpen tudta eltűntetni a földszínéről szegény párát.

Ebből a történetből annyi volt igaz, hogy tényleg nem tetszett neki a ruha, amit csinált neki a szabó, de őt kivételesen nem Lilith tette el láb alól. A szabóval valamilyen járvány végzett, amit a családja nem vert nagy dobra. Még a halálát sem jelentették be – amit mellesleg nagyon furcsállt. Titokban lett eltemetve, így a tiszteletét se tudta leróni neki és bocsánatot sem tudott kérni tőle, amiért a ruhát leszólta és visszaküldette.