Valami megváltozott...

A Professzor megmentése

Döbbenten hallgattuk a bentről kiszűrődő hangokat, majd miután csend lett, berontottunk. Harry ment elöl, aki egyből a már fölfön fekvő Professzorhoz lépett és kezével próbálta elállítani a vérzést - sikertelenül.
Mi Ronnal csak álltunk, dermedten. Tudtam, mit kellene tennem, hogy mi a feladatom, de sehogy sem tudtam megmozdulni. Egyszerűen lefagytam. Ilyen elesettnek és meggyötörtnek még soha sem láttam Pitont. Őt, aki megjelenésével mindig erőt és tekintélyt sugárzott, őt, akitől diákok százai - de talán még a professzorok is - megrezzentek, ha meghallották érdes hangját.

Életemben először láttam sírni. Nem tudom, hogy a fájdalomtól vagy mert már teljesen feladta az életet, de nem is érdekelt. A pillanat, amikor mondta Harrynek, hogy vigye el a könnyét a merengőhöz, nagyon megrendítő volt. Egy kis időre megláttam az álarc mögötti embert. Az embert, akinek már csak percei voltak hátra és akinek már nem volt semmi veszteni valója, aki nyugodtan mutathatta magát gyengének, mert már nem számított neki.

- Hermione, gyorsan adj valamit, egy üvegcsét vagy bármit! - szólt hozzám Harry. - Siess!

Én ekkor tértem csak magamhoz. Gyorsan cselekedtem, elővettem egy üvegcsét, majd átnyújtottam a barátomnak, aki ezután beletette a könnyet.
Itt az idő. Nem várhatok tovább, mert akkor már túl késő lesz.

- Harry, Ron ti most menjetek ki! - mondtam hangosan, ellentmondást nem tűrő hangon miközben közelebb léptem Harryékhez.

- De Hermione, mit akarsz csinálni? - kérdezte értetlenül Harry.

- Bízz bennem, kérlek! Nektek is van még feladatotok és nekem is! Menjetek, hagyjatok minket magunkra! Ártani már csak nem tudok egy haldokló embernek! - úgy kikeltem magamból, mint ha gyilkossággal vádoltak volna és meg akarnám magamat védeni.

Harry és Ron elkerekedett szemekkel néztek rám, de tudták, hogy bármire is készülök, arra meg van a nyomós okom. Így hát nem is kérdeztek többet, sietve távoztak, amíg én letérdeltem a Professzor mellé és kezemmel magam felé fordítottam a fejét.
Ekkor láttam meg igazán, milyen súlyos sérüléseket is szenvedett. Láttam a szemében az értetlenséget, de ekkorra már annyira gyenge volt, hogy meg sem tudott szólalni és a légzés is egyre jobban nehezére esett. Néhány pillanat múlva átadta volna magát a gondtalan túlvilágnak és élvezte volna a békés nyugalmat.

Sajnos nekem ezt meg kellett akadályoznom. És nem csak azért, mert parancsot kaptam. Természetemből adódóan sem kívántam senki halálát, pláne nem ilyen körülmények között. Amikor pedig bele bámultam azokba az éj fekete szemekbe, amik olyan reménytelenül és értetlenül néztek rám, éreztem, hogy meg kell mentenem ezt a férfit, akármi is volt róla korábban a véleményem.
Ó, igen, a véleményem. Piton Professzor nem volt rossz tanár, ez vitathatatlan, de a modora és úgy az egész lénye egyszerűen kibírhatatlan volt. Már elsős koromban megbélyegzett egy tudálékos kis mitugrász griffendélesnek, aki ráadásul Potterrel barátkozik, így természetes, hogy velem - és persze Harryékkel - még szigorúbb volt, mint többi tanítványával. Igen, mondhatjuk úgy is, hogy kifejezetten gonosz volt velünk. Éppen ezért számtalanszor ültem úgy az óráján, hogy attól kellett tartanom, ránk megint kiemelt figyelmet fordít. És ugyebár azok, akik Pitontól kiemelt figyelemben részesültek, soha nem jártak jól.
Összességében tehát elmondhatom, hogy nem Perselus Piton volt a kedvenc tanárom a Roxfortban, és nem csak azért, mert a mardekár ház vezetőjeként mindig jóval több pontot vont le a griffendéltől, mint ami szükséges lett volna. De persze ez ott, abban a pillanatban mit sem számított. Nem számított, hogy mi róla a véleményem, hogy mit tett értünk vagy éppen ellenünk a sok-sok év alatt. Ő akkor csak egy szenvedő ember volt, akit meg kellett mentenem.

Elővettem néhány üvegcsét: egyet a seb beforrasztására, egyet mérgek ellen, egyet pedig az immunrendszer megerősítésére. Ez utóbbi kettőt megitattam a még éppen hogy csak eszméleténél lévő Pitonnal, a seb beforasszására szolgáló bájitalt pedig nyakára öntöttem. Ekkor a Professzor egy kicsit felszisszent, de erőrere is kapott, feljebb emelte a fejét, mélyen a szemembe nézett és megpróbált beszélni.

- Gran..... Granger, maga.... meg....... mit..... - hangja nagyon halk volt és a végére már egy hangot sem tudott kipréselni.

- Professzor, kérem ne beszéljen! Azért vagyok itt, hogy segítsek! Tudom, hogy nagy fájdalmai vannak, ezért kérem, igya még ezt meg. - idő közben elővettem egy negyedik üvegcsét, leszedtem a kupakját majd a szája felé nyújtottam, miközben másik kezemmel a fejét támasztottam. Piton még mindig túl gyenge volt ahhoz, hogy ellenkezzen, ezért ez a bájital is lecsúszott a torkán.
Ekkor szemei lassan elbágyadtak és lecsukódtak, feje pedig ellazult és eldőlt. Ha nem hallottam volna a halk lélegzetvételét, azt hittem volna, meghalt. Egy pillanatra meg is ijedtem, ezért megragadtam a csuklóját, de pulzusa szerencsére tapintható volt.

Érdekes. Eddig még soha nem érintettem meg a Professzor kezét. Na nem mint ha megengedte volna, vagy én annyira akartam volna. Ez az egész olyan szürreális volt. Hogy én, Hermione Granger segítsek Perselus Pitonnak!?

Egy ideig még néztem, ahogy békésen alszik. Legalább is reméltem, hogy békésen alszik és nincsenek elviselhetetlen fájdalmai. Ilyen nyugodtnak még soha nem láttam. Aludni sem láttam sosem. Mint ha nem is az a félelmetkeltő, zsíros hajú denevér lett volna, hanem csak egy fekete hajú, fekete talárú és békésen alvó átlagos ember.

Tudtam, hogy nem hagyhattom ott olyan állapotban. Ám ötletem sem volt hogy hova vihetném én egyes egyedül ezt a sérült embert. Végül jobb ötlet híján elbarikádoztam magunkat, remélve, hogy senki nem akar ártó szándékkal ide jönni és leülem Piton mellé a földre. Vártam, amíg vége lesz a csatának. Persze én is Harryék mellett akartam lenni, de nem volt más választásom. Életben kellett tartanom a Professzort és nem hagyhattam egyedül. Pedig annyira szerettem volna most inkább a barátaimmal együtt harcolni és látni Voldemort bukását. De nem tehettem. Kötött az ígéretem.