Valami megváltozott...

Csak őszintén

Figyelem! Trágár beszéd is előfordul a fejezetben!

- Gratulálok Professzor! Sikerült beletenyerelnie az egyik legkellemetlenebb témába.

- Maga akart őszinteséget, kisasszony. Csak nem beijedt már most?

- Nem ijedtem be, Professzor! Csak jeleztem, hogy ez a téma engem kellemetlenül érint. De attól függetlenül állom a szavam! Csak kérem, ne legyen tapintatlan!

- Tudomásul vettem Miss. Granger.
Tehát? Eddig úgy tudtam, mindig nagyon várta a szüneteket, amikor haza látogathattak a kis barátaival. Akkor most miért van itt?

- Ez egy kicsit bonyorult. Tudja, ahogy mindenki más, úgy én sem lehettem biztos a háború kimenetelében. Féltem. De még jobban féltettem a szüleimet. Ők arról mit sem tudnak, hogy mi zajlott a varázsvilágban. Ha velem bármi történt volna azt sosem heverték volna ki. Egyke vagyok, a nagyszüleim már nem élnek, így csak mi hárman vagyunk a családban. Tudtam, hogy túl nagy trauma lenne nekik, ha a halálhíremet hallanák. Ezért elmentem hozzájuk és kitöröltem a velem kapcsolatos emlékekeiket. Így most nem is tudják, hogy van egy lányuk. Boldogan élnek egy kisvárosban, nyugodtan. De nélkülem.

- Miért nem szedte le róluk a varázslatot? Nem sikerült? Vagy talán nem is akarja, hogy újra emlékezzenek magára? - úgy tűnt, tényleg komolyan érdekli.

- De, persze, hogy akarom. Nagyon is. És szerintem vissza is tudnám állítani az emlékeiket. De eddig valahogy nem  tudtam megtenni. Talán féltem. Féltem, hogy így látnak engem....

- Hogyan?

- Nem tudom, erre nincs jó szó. Én.... én már egy ideje nem az vagyok, aki mondjuk egy éve voltam.

- Ahogyan bizonyára egyikünk sem Miss. Granger.

- Tudom. De azt hittem, hogy a háború után majd könnyebb lesz. Végre megszabadulunk a problémáktól. Végre minden ugyanolyan lehet, mint régen. De nem lett. Valami megváltozott. Én is megváltoztam. Tudja Professzor, ez elég viccesen hangzik, de az elmúlt hónapokban szinte csak maga volt a társaságom. Nem volt kedvem senkihez és semmihez. A könyvekbe menekültem és magához.

- Hozzám? Miről beszél? Ha senkihez sem volt kedve, miért pont hozzám jött? Én aztán soha nem mutattam jelét annak, hogy vágynék a maga társaságára....

- Talán.... mert kómában volt. Így nem tudott piszkálni. Nem akart elrángatni különböző helyekre, mint Ginnyék csak azért, hogy ne forduljak magamba. Nem akarta mindenáron rámerőszakolni magát úgy, mint Ron. Nem mondott semmit, csak meghallgatott és nekem pont erre volt szükségem....

- És a barátai? Mindig mindent együtt csináltak, mintha egymás nélkül nem is létezhettek volna.... - ismét az a gúnyos hangnem.

- Nem tudom, nem volt kedvem hozzájuk. Szépen lassan eltávolodtunk, amit én annyira nem is bánok. Harry Ginnyvel volt elfoglalva, Ron pedig szintén megváltozott. Nem bírta elviselni, hogy szívesebben ülök a maga ágya mellett egy könyvet olvasva mint hogy elmenjek megnézni a kviddics meccsét.

- Hát, ezt én is nehezen hiszem el....

- Pedig így volt. Én csak magamban akartam lenni. Egyedül. El sem hinné, mennyire visszahúzódtam az órákon is...

- Na látja, ebben igaza van.... Hogy az eiminens kis Miss. Granger ne az első sorba üljön és jelentkezzen az összes feltett kérdésre, vagy hogy ne írjon egy 5 oldalas beadandót, amikor csak 2 oldal volt feladva, az lehetetlen.

- De igaz. Most többnyire kussban ülök a hátsó padban és csak a minimumra törekszem. Rájöttem, hogy nem minden a magolás. Persze a tudásszomjam ugyanúgy megmaradt. De minek produkáljam magam? Én tudom, hogy tudom. És ez nekem pont elég. Tudom a gyakorlatban hasznosítani a megszerzett tudást, de nem akarok felvágni vele. Többé nem. És a fiúknak sem segítek. Elegem lett. Vegyék észre, hogy magukért tanulnak és nem azért, mert kell, mert benne van a tananyagban. Ez a háború pontosan megmutata, hogy csak magunkra számíthatunk. Tudnunk kell egyedül is boldogulnunk az életben. Nem tudom, valahogy elsőtől kezdve mindig alapul vettük, hogy ott leszünk a másiknak. De például Harry is kezdett egyre kevesebb időt velünk tölteni. Felnőttünk. Elkerülhetetlen, hogy legyenek más kapcsolataink is. Persze ez is fontos... de nem tudom, most az életemnek egy olyan fázisához értem, amikor egy kicsit elengedtem őket...... Jaj, Professzor, én csak beszélek és beszélek....