Valami megváltozott...

Kómában

Miután elbarikádoztam magunkat a Szellemszállason, csak vártam. Vártam. Vártam, és vártam. Jó néhány óra elteltével lépteket hallottam. Ekkor megragadtam a pálcámat, majd mint egy kölykét védő anyatigris léptem a földön fekvő Piton elé. Nem tudattam, ki jön és hogy jó vagy rossz hírt hozott-e. Kopogtak az ajtón.

- Hermione, itt vagy? Már mindenhol kerestünk, kérlek, ha itt vagy, válaszolj! - Ron kétségbeesett hangját hallottam.
Gyorsan levetten a védőbűbájokat és kinyitottam az ajtót.

- Ron, hála Merlinnek, hogy te vagy az! - izgatottan ugrottam a nyakába. Úgy öleltem, mint ha évek óta nem találkoztunk volna.

- Mit csinálsz még itt, Hermione? Minden rendben van? - Kérdezte aggódva.

- Velem minden rendben, de segítened kellene, Pitont el kell innen vinnünk egy biztonságosabb helyre! - mutattam a földön fekvő férfira.

- Még él? - Húzta fel csodálkozón a szemöldökét Ron.

- Igen, megpróbáltam rajta segíteni. De azt hiszem, orvosnak is látnia kellene.
Viszont, várj csak, hol van Harry? Ugye jól van? Te jó ég, a háború! Győztünk? - egyre hevesebben vettem a levegőt.

- Nyugi van, Minoe! Mindenki biztonságban van! Voldemort már a múlté! - újságolta kitörő lelkesedéssel. - De Harry.... Nos ő egy kicsit meghalt.

- Mi van? Mi az, hogy egy kicsit meghalt? - léptem tőle távolabb egyet. - Mi a fenéről beszélsz?

- Jól van, jól van, elmondom, csak higgadj le. - csitított mind a két kezével - Szóval, miután elmentünk, Harryvel szétváltunk. Amikor ismét láttam, Voldemort éppen a kastély felé jött és maga előtt lebegtette Harry mozdulatlan testét. Mindenki megdermedve nézte ezt az egész jelenetet. Azt hittük, oda van minden. De aztán Harry valahogy mégsem halt meg. Jól volt. És van is. Véget vetett a háborúnak. Fogalmam sincs hogy történt, de most már minden rendben.

- Akkor... akkor most tényleg vége van? - el sem akartam hinni.

- Igen, vége van. Na gyere, vigyük a denevért a Szent Mungóba! Na nem mintha valaha is azt gondoltam volna, hogy pont én segítek Pitonnak.... - hangja eléggé gúnyos volt.

************************************

A nyár hamar eltelt. Miután segédkeztünk a sérültek ellátásában, a kastély rendbehozatala vált elsődleges feladatunkká. A tanév kezdetére viszont sikerült a régi állapotát visszanyernie. Már semmi nyoma nem maradt annak a borzalmas háborúnak.

Ez idő alatt Piton Professzor a Szent Mungóban lábadozott. Vagyis, csak egy ágyban feküdt. Mert kómában volt. Nos, igen, úgy tűnik, abból a bizonyos bájitalból egy kicsit sokat adtam neki. A gyógyítók azt mondták, hogy legfeljebb egy hétig tart majd ez az állapot, aztán magához fog térni. Hát, tévedtek. De mivel ezt nem tudhatták, ezért bízva a szavukban, egész héten minden nap bementem hozzá meglátogatni őt. Minden nap úgy mentem be, hogy ma végre felébred és végre vége lesz a feladatomnak. Mert egyszerűen úgy éreztem, hogy azzal, hogy kómába került, még nem mentettem meg őt. Nem, addig, amíg magához nem tér, addig nem teljesítettem a Dubledore-nak tett ígéretem. Igaz, hogy nem értettem a feladatomat, mégis voltam annyira maximalista és becsületes, hogy nem szeghettem meg az adott szavamat. Nem sokat voltam nála, de mindenképpen tudni akartam, hogy javult-e valamit az állapota. Hogy bűntudatom volt-e? Igen. Úgy éreztem, hogy ha talán egy kicsit jobban figyelek, akkor már magánál lehetne. De a napok csak teltek és teltek, viszont még mindig kómában volt. Ennek ellenére minden nap meglátogattam. Úgy éreztem, ez is a feladatom része, hogy kötelességem. Igen, megmentettem az életét. De vajon meddig marad kómában? Mivan, ha annyira elszúrtam, hogy már fel sem fog ébredni? Akkor viszont elbuktam a feladatot. Hiszen RÁM lett bízva az élete.