Angyal és Démon

Harmadik

Megyek, és rángatom magam után a lányt, aki még mindig láncon van. Büszke vagyok magamra, amiért megmentettem az életét. Felkapom a karjaimba, és felrepülök vele. Ő először meglepődik, majd a nyakamba csimpaszkodik. A démonok felháborodva tekintenek rám, de figyelmen kívül hagyom őket. Hallom, ahogy kiabálnak, de szállok a levegőben, és elkerülöm mindegyikőjüket. Mikor túljutunk a tömegen, landolok a földön, majd őt is leteszem. Megfogom a láncot, és úgy vezetem tovább.

***

Tanvers előtt ülök, aki még mindig bámul engem, emiatt kellemetlenül érzem magam. Nem tudom hova nézzek, vagy mit csináljak, mert folyamatosan figyel. Legszívesebben körbenéznék a hangulatos szobában, de nem merem felemelni a fejem. Ahhoz túlságosan félek. Nem tudom mitől, holott Angar hadvezér megmentett engem, mikor halálra ítéltek. Most miatta van esélyem az életre. De legbelül félek, nagyon is. Mintha csak megidéztem volna, úgy tárul ki az ajtó, és jön be rajta ő.

Majd meglátom, hogy ki követi őt: a nővérem, Valella. Nyüszítve menekülök az egyik sarokba, lekuporodom, kezemmel eltakarom a szemem. Nem akarom, hogy bántson, nagyon rettegek. Ő gúnyosan elmosolyodik, majd közelebb lép hozzám. Kezét lánc fogja körbe, fehér ruhájának az alja megégett, szétfoszlott. Jégkék szeme az enyémre szegeződik, és tetőtől talpig végigmér.

- Újra látjuk egymást, kisöcsém! - szólal meg veszélyes hangon. - Míg te bujkáltál anyámmal, addig én harcoltam. Gyáva kis féreg vagy, Martoe.

- Én-én... - nyöszörgök - kérlek ne bánts!

- Mi folyik itt, miért veszekedtek? - kérdezi Angar hadvezér feszülten.

- Ez a kis szemét elszökött tőlünk!

- Mert nem akartunk a háború áldozataivá válni! Mi békében akartunk élni - mondom, miközben szememből könnyek csorognak le.

- Az Égkirály fia vagy, mit gondoltál, hogy elkerülheted? - ripakodik rám nővérem.

- Nem én kértem, hogy az legyek! Kérlek, ne kiabálj velem!

- Ne kiabáljak? Akkor most hol van az anyánk?

- Me-meghalt, nem tudtam megvédeni, sajnálom!

- Hogy lehettél ilyen balfék? - ront nekem, kezeivel átfogja a nyakam.

- Elég legyen! - dörren Angar hadvezér hangja. - Ne veszekedjetek! - fogja le Valellát. - Tanvers, vidd el innen!

A férfi azonnal cselekszik, és elhurcolja a nővérem a szobából. Én összekuporodok a helyiség sarkában, kezemmel átölelem a térdeimet, s könnytől maszatos arcom rájuk hajtom. Nemsokára megérzek egy kezet a hátamon, amely utána a hajamba túr. Én csupán hagyom, hogy cirógasson, hátha akkor nem fájnak annyira az emlékek. Amikor kinyitom a szemem, s sós könnyeim folyama is elapadt, meglátom az előttem guggoló Angart. 

- Jobban érzed magad?

- I-igen - szipogom.

- Sajnálom, nem tudtam, hogy ilyen a kapcsolatotok egymással. Akarsz róla beszélni?

- Most még ne-nem. Átölelnél inkább? - kérdezem tőle, mire mindjárt megérzem a karjait körülöttem.

Tekintetem a vállgödrébe rejtem, karom átvezetem a hónalja alatt. Erősen magamhoz húzom, s ahogy csak tudok, kapaszkodok belé. Ő szótlanul tűri, és simogatja a hátam. Nem tudtam, hogy ilyen kedves, érzékeny emberhez fogok kerülni, de most már biztos vagyok benne.