Angyal és Démon

Negyedik

Már egy hete itt van a kis angyal. Most az ágyamon ül, és lóbálja a lábát, ahogy mostanában szokta. Ez az ő kedvenc elfoglaltsága. Csak üldögél ott, és bámulja az akváriumom, ami tele van pokolhalakkal. Én ugyanezt teszem, csak én őt nézem olyan elmerülten. Nem tudom levenni róla a szemem, igazán tökéletes a látvány. A világos haja és bőre, a jégkék szeme, pont az esetem, ami eléggé meglepő.

Régen mindig abban hittem, hogy én az apró démonfiúkra bukok, de nem: hanem az angyalokra. Ezekre a hófehér kis szépségekre, akik ennyire alacsonyok és gyengék. Imádom, ahogy lefoglalja az akvárium. El tud veszni minden halban, amit lát, leginkább ezekben. Nem tudom mi a fene lehet olyan érdekes bennük, de nagyon cuki közben. Lehet magát nézi?

- Hé, Martoe! - szólok hozzá finoman, és leülök mellé. - Folyton a halakat nézed, mégis miért?

- Nem a halak érdekelnek, csak ez a szoba. Ha itt vagyok, akkor Valella nem jön utánam. Nem tudom miért nem, de nem számít.

- Nem akarsz a közelében lenni?

- Miért akarnék? Hiszen utál engem! - hajtja kobakját a tenyerébe, majd hallom is keserves zokogását.

Kezét a hátára teszem, és gyengéden megsimogatom. Szegénynek bűntudata van, de nem értem miért. Szerintem sokkal jobb, hogy a béketűrést választotta a háború helyett. Legszívesebben megint megölelném, de mostanában nem hagyja. Pedig vágyom az ölelésére. 

- Nyugodj meg, Mart, nem utál! Biztosan csak nehéz feldolgoznia mindezt! 

- Sosem szeretett engem! - bőg tovább.

- Ha ő most nem is kedvel téged, én itt leszek, és vigyázok rád. Nem hagyom, hogy bántson.

- Köszönöm! - mondja hálásan, majd átöleli a nyakam, annyira cuki. Orromba kúszik a tavaszias virágillata, és megint vágyakozni kezdek utána.

Szinte erővel tolom el magamtól, tekintetem vörös ajkaira siklik, legszívesebben megcsókolnám, de nem lehet. Lényegében mindenkit elveszített, akit szeretett, én itt akarok lenni neki, hogy támaszt nyújtsak számára. Jégkék szeme furcsán csillog, majd rám emeli, és feláll a helyéről. Arcán apró mosoly látható, a tartása egyenes a korábbihoz képest.

- Ha te nem segítesz, akkor örökké itt ülnék - simít ki egy fekete tincset a hajamból. - Köszönöm.

- Hová mész? - kérdezem felocsúdva kábulatomból.

- Éhes vagyok, gondoltam kerítek valami ételt.

- Nem szeretnél inkább étterembe menni? - vetem fel az ötletet.

- Szabad?

- Persze.

Bohókásan karon ragad, az arca sugárzik az örömtől. Büszkén lépdelünk végig a főutcán, hogy utána megálljunk egy falba vájt épület előtt: Pokol Lova Étterem. Illedelmesen köszönünk a bejáratnál, az ott álldogáló démon meglepetten tekint ránk. Legalábbis csak őrá, az angyalkára.  Szorosabban húzom magamhoz, majd felszegem az állam, hogy leszidhassam, de minimum elérhessem a célom.