Neon Lights 1. - Könyvbemutató

4. fejezet: Balszerencse

Rhys

Azon gondolkozok, milyen színű a szeme az ismeretlen látogatómnak. Sötétkéknek tűnik, ugyanakkor a pupillái körül zöldes színben játszik. Életemben nem láttam még ennél szebb íriszeket és bájosabb arcot. Még az sem tud rontani a képen, hogy folyamatosan fegyvert nyom a homlokomhoz.

– Mi lenne, ha nyílt lapokkal játszanánk? – teszem fel a kérdést, olyan régóta bámul már mozdulatlanul. – Nem tudom, ki vagy, de te mindent tudsz rólam. Valahogy a nyomomra akadtál, bár fogalmam sincs, hogyan sikerült, viszont elmondtam az igazat, így most már te is dalolhatnál.

– Miért kellene neked tudnod rólam bármit? – szólal meg végre.

– Miért kellene teljesítenem a követelésed? – kérdezek vissza. – Csak azért, mert fegyvert fogsz rám?

Látom az arcán, hogy kissé elbizonytalanodik, de ennek ellenére, nem moccan.

– Elég nyomós ok – biccenti oldalra a fejét aranyosan. Sötétszőke, enyhén hullámos haján megcsillan az előszobai lámpa fénye.

– Ha lepuffantanál, a büdös életben nem tudod meg, hová lett a nyamvadt vázád. Különben sem vagy az a típus, aki képes lenne kinyírni valakit – mosolyodok el, mert tágra nyílt szemeit látva, telibe találtam.

– Hidd el, lenne más, aki örömmel megtenné helyettem – feleli, és legnagyobb döbbenetemre, visszadugja a fegyvert a nadrágjába. – Ne áltasd magad! Ahogy téged lenyomoztalak, azt is könnyűszerrel kideríteném, kinek adtad tovább, csak erre most nincs időnk.

– Időnk? – vonom fel a szemöldököm.

Az ismeretlen szépség akkorát sóhajt, hogy a lelkét nyomasztó teher még nekem is fáj. Leül velem szemben a kanapéra, és fáradtan megdörzsöli az arcát.

– Amit elvettél, az nem az enyém. Ki fognak nyírni, ha nem szerezzük vissza.

Szavai mellbe vágnak. Nincs elég bajom? Minek kellett nekem még ez is?

– Kiről beszélsz? – kérdezem óvatosan.

– Az mindegy. Szóval, kinek adtad el? – néz újra rám azokkal a gyönyörű szemeivel.

Eszemben sincs elmondani neki.

– Az is mindegy – rántom meg a vállam. – Holnapra visszaszerzem.

Megint gyanakodva méreget.

– Remélem, nem hiszed, hogy viccelek.

– Miért fontos az a váza? – hagyom figyelmen kívül a feltételezését. – És most, ha azt mondod, hogy valami kurva értékes, antik darab, amiért egyesek ölni is tudnának, mentem kivetem magam az ablakon.

Végre édesen elmosolyodik. Istenem! Ki ez a fiú? Túl szép, hogy igaz legyen.

– Mennyiért adtad el? – érdeklődik.

– Ezer dolcsi – rándul meg a szám széle, mert az árba más is beletartozik, úgyhogy fogalmam sincs, mennyit ért ebből a váza.

– Hát, abból nem fogod megváltani a világot – nyugtázza cuki ajakbiggyesztéssel a dolgot, és feláll. – Holnap ilyenkor?

Meglep, hogy máris távozni akar, mert még millió kérdésem lenne, de talán jobb is, ha tudatlanságban tartom magam. Én szintén felemelkedek a kényelmes fotelemből.

– Rendben, viszont, ha egy mód van rá, ezúttal használd a csengőt.

– Most is használtam, csak senki sem nyitott ajtót. Betörő létedre lehetnének komolyabb zárak a lakásodon – gúnyolódik, de neki még ez is jól áll.