Neon Lights 1. - Könyvbemutató

2. fejezet: Hirtelen ötlet

Rhys

Gondolataimba mélyedve rovom a kilométereket New Orleans szabályos, pókhálószerű utcáin. Már kezd egészen besötétedni, fel sem tűnik, hogy égnek az utcai lámpák, ahogy az sem, mekkora vihar van készülőben felettem. Még a rádió sem szól, ami figyelmeztethetett volna az égi áldásra. Elég messze elkeveredtem a lakásomtól, öreg tragacsom egyre csak vitt előre, miközben azon tanakodtam, hogy a faszba adjam vissza Flynnek azt a húszezer dolcsit, amivel lógok neki.

Hatalmasat dördül felettem az ég, rendesen összerezzenek rá, aztán mintha valaki egy szablyával kettészelné az eget, ömleni kezd az eső. A szél feltámad, a dörgéseket vakító villanások kísérik. Kocsik dudálnak, mindenki igyekszik minél hamarabb hazaérni. Nekem is ez lesz a célom, ezért befordulok az egyik mellékutcába, hogy kikerüljem a forgalmat.

New Orleansban éjszaka sem áll meg az élet, főleg a belváros nyüzsög a turistáktól. A Bourbon Street és a Francia negyed éjszakai bárjai holtbiztos, hogy tömve lesznek, mert mindenki oda menekül be az eső elől. Meg egyébként is népszerűek ezek a helyek. A legtöbb ember szereti a jazzt, talán ez alól én vagyok az egyetlen kivétel.

Egyik kis utcából fordulok le a másikba. Ebben a városban nehéz eltévedni, mert a Mississippi jó irányba tereli még a legbénább sofőröket is. Én alapjáraton jól ismerem a terepet, hisz valahol a munkámhoz tartozik.

Egyre inkább kezd aggasztani a vihar, már az ablaktörlőm alig bírja terelni a lezúduló vizet, és amint kiérek egy útkereszteződésbe, a szél olyat dob a kocsimon, hogy rendesen meg kell kapaszkodnom a kormányba. Az utcák pillanatok alatt elnéptelenednek, egy óriási csattanás után pedig a közlekedési lámpák sárgán kezdenek villogni.

– A francba! – szitkozódom, amikor hirtelen a szélvédőmnek vágódik egy letört faág, ami a frászt hozza rám.

Enyhén félrerántom a kormányt, így sikeresen felhajtok a járdaszegélyre. Satuféket nyomok, és éppen ez ment meg. Még az égzengésen keresztül is hallom a furcsa robajt. Előregörnyedek. Ahogy az ablaktörlőm engedi, a vízfüggönyön keresztül meredten nézem, amint egy hatalmas fa nagy recsegéssel rádől az útra. Oda, ahol épp haladtam volna, ha nem fékezek.

– Azt a kurva! – mondom ki ismét hangosan a szavakat.

Kiver a víz. Nyolcéves fejjel éltem át a Katrina pusztítását, azóta kurvára parázok a viharoktól. Nem szeretnék még egy hasonló élményt, és ez a mostani épp oly ijesztőnek tűnik, habár ha hurrikán közeledne, azt rég tudnánk.

Hátramenetbe kapcsolok, tolatni kezdek, mivel a keskeny utcában nem igazán lehet forgolódni. A vihar semmit sem csitul, a szívem pedig egyre hevesebben ver. Azért ennyire nem szoktam pánikolni, mindazonáltal az előbb igencsak közel jártam a halálhoz. Ismét fékezek, mert meglátok egy üres beállót az egyik ház mellett. Előrébb gurulok, majd betolatok oda. Először meg akarok fordulni, de aztán úgy döntök, kivárom itt a vihar végét. A ház felől védett vagyok, magas kőkerítés határolja, mellettem pedig csupán néhány bokor lengedezik az erős szélben. Leállítom a motort, és bekapcsolom a rádiót.

Szól a zene, nem szakítják meg az adást rendkívüli hírrel, ami kissé megnyugtat. A folyamatos villámlás és égzengés már kevésbé. A szelet itt nem annyira érezem, bár a hangja borzongásra késztet. Csak ülök és várok. Gondolataim újra visszatérnek Flynnhez, valamint a hamarosan lejáró határidőhöz. Honnan a fenéből akasszak le húszezer dolcsit? Kellene egy jó meló. Olyan, ami jól sül el, nem úgy, mint a legutóbbi. Ha nem rúgom fel azt az átkozott macskát, most a fejem se fájna. Az a dög a semmiből tűnt fel, ráléptem a farkára, mire hangosan nyivákolt egyet, én meg ijedtemben akkorát rúgtam belé, hogy elrepült a kertbe. Ott meg beindult a locsoló, ráadásul a mozgásérzékelő lámpa is felkapcsolódott. Szóval lőttek a lepkegyűjteménynek, amit el kellett volna tulajdonítanom. Sosem értettem, hogyan képes valaki súlyos pénzeket kifizetni döglött állatokért, bár kaptam ettől furább megbízásokat is.