Neon Lights 1. - Könyvbemutató

6. fejezet: Feszkó

(csak random képeket teszek fel, nem a karakterek)

Rhys

Rendkívül zavar, amiért az Angyalarcú velem akar jönni Sullivanhez. Amúgy is nehezemre esik újra elmenni hozzá, mivel tudom, mire számíthatok és előre sejtem, hogy képtelen leszek megtenni. Azzal a tudattal biztosan nem, hogy ő kint vár rám a kocsiban. Vissza kellett volna utasítanom. Lehettem volna erőszakosabb, azonban valami miatt vágytam a társaságára, mert amint megkapja azt a vacak vázát, lehet, soha többé nem látom. Szóval, ki akartam használni azt a kevés időt, amit vele tölthetek, ezért nem utasítottam vissza. Na meg jó lenne végre megtudni, kicsoda is ő valójában.

Az éjszaka képtelen vagyok aludni, ezért inkább megyek néhány kört a városban, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve beugrok egy helyre, ami abszolút biztonságosnak tűnik. Egy építkezés az, amit nem igazán őriznek, így nem jelent kihívást. Csupán pár értékesebb szerszámot emelek el, mert azokat könnyű elpasszolni. Kajára, meg egyebekre bőven elég a lóvé, amit értük kapok. A napi szükségleteimet egyszerűen tudom fedezni ezekből az apróságokból, ám az igazi nagy fogás hiányzik. Valami, ami hozzásegíthetne ahhoz, hogy esetleg én is nyithassak egy kis kocsmát, mint Frank. Nincsenek nagy álmaim, csupán ez, amely valójában nem olyan hatalmas álom, csakhogy minél több zűrbe keveredek, annál távolabb kerülök tőle. Szeretnék kimászni ebből a mocsokból, amibe még kölyökkoromban keveredtem, mégis egyre mélyebbre süllyedek benne.

Kora délután elpasszolom a cuccokat. Frank veszi meg az egyik fúrógépet azzal, hogy jó lesz a fiának, mert az szeret barkácsolni, a többit Kaktuszék kunyerálják el tőlem olcsó pénzért, aztán majd jóval többért továbbadják. Nem érdekel, csak szabaduljak tőlük.

Tűkön ülve várom a fél hetet, többször kinézek az ablakon, hisz pontosan emlékszem, milyen kocsit kell figyelnem. Amikor megáll az út túloldalán, már dugom is zsebre a telómat és a cigit, majd lesietek. Szeretnék túlesni a dolgon, ugyanakkor jó lenne a lehető legtöbb időt tölteni a titokzatos ismeretlennel, akinek még mindig nem tudom a nevét, ahogy azt sem, egyáltalán lenne-e esélyem nála.

Meglepődik, amikor a lépcsőház ajtajában majdnem összeütközünk. Közel egyforma magasak vagyunk, így tökéletesen látom azokat a káprázatos, színjátszó íriszeket.

– Rhys – ejti ki a nevem halkan, és gyorsan elfordul. – Ezek szerint sietünk.

– Nem annyira, csak láttam, hogy jöttél – lépek ki mellé az utcára, és egyből megbánom, amiért ez kicsúszik a számon, mert azonnal lecsap rá.

– Szóval vártál – jegyzi meg somolyogva, de nem néz rám, csak sétál tovább a kocsija felé.

– Ne reménykedj! Pont az ablakban cigiztem – hazudom.

– Talán úgy tűnik, reménykedek valamiben? – Lazán megnyomja a nyitógombot, majd meg sem várva a válaszom, bepattan a volán mögé.

Beülök mellé, és bekötöm magam. Megállapítom, hogy ez a kocsi nem csak kívülről gyönyörű, belülről is csodaszép. Akárcsak a gazdája.

– Merre? – tekint felém várakozóan.

– Lakewood. Majd navigállak.

Ő csak biccent, az orrára tolja napszemüvegét, és elindul. Erőszakkal kell kényszerítenem magamat, hogy ne flörtöljek vele minden pillanatban. Megőrjít ezzel a titkolózásával és a különös viselkedésével. Mindkét találkozásunk alkalmával volt olyan pillanat, amikor azt éreztem, nem vagyok közömbös számára, a következő percben viszont olyan távolságtartó lett, ami ismételten összezavart. Általában könnyen levágom, ha valaki az én csapatomban játszik, de az ő esetében gőzöm sincs, beégni pedig nem akarok. Neki könnyebb dolga van, hisz már az első találkozásunkkor világosan a tudtára adtam, hogy a farkakra bukok, ám nem pont úgy reagált, ahogy én azt elképzeltem. Se undort, se érdeklődést nem láttam a tekintetében.