Életeken át (BL történet! 🏳️‍🌈) BEFEJEZETT

7. fejezet

Erik egy pillanatra megtorpant, még feldolgozta a látottakat. Zűrzavar, sikolyok és kardok pengéinek hangos koccanása zengte be a tábort. Erik látta Morkot és Mannát, ahogy keményen támadnak a szemben álló katonákra. A tábor másik végén három teljes páncélba öltözött lovas figyelte némán az eseményeket. Ha valaki feléjük közelített, azt a fekete lovas azonnal kivégezte. A másik kettő még csak meg sem mozdult. Az egyiken ezüstszínű páncél, a másikon arany. Nem úgy, mint az összes többin, akiket tetőtől talpig fekete borított.

Ismerős hang sikolya szállt a levegőben. Kaha az öccséért kiállatott. Ő mindenkitől távol, egy fa mögül ordított, de a testvére Eriktől nem messze a földön feküdt.

Egy katona magasodott felé, kardját megemelte, készült lesújtani az ártatlan gyerekre.

A penge megindult Erik ijedtében lehunyta a szemét. Hangos sikoly, majd még egy és még egy.

Erik felpilantott, a kis Tomo artikulálatlan üvöltéssel rázott egy mellette heverő testet.

A katona semmivel sem törődve ismét támadni készült. Erik neki iramodott, majd becsúszott a fiú és a katona közé, kardját a feje fölé tartva hárítani tudta az ütést, bár saját kardjának pengéje felsértette a tenyerét.

– Futás!– ordított Tomora.

A kisfiú azonnal nekiiramodott, majd a testvérével kézen fogva beszaladtak az erdőbe.

Manna Erik segítségére sietett, és visszaverte a katonát. Megragadta a fiú kezét, felrántotta őt a földről.

Hátukat egymásnak vetve figyelték a közeledő ellenséget. Erik ekkor vette észre, hogy a mellette heverő test nem másé, mint a kedves idős hölgyé. Feláldozta a saját életét, hogy megmentse a fiút. Erikben érzelmek sokasága forrt. Egyszerre volt dühös, szomorú, rettegett és mind emellett egy új furcsa érzés is lüktetett az ereiben. A harc hevében azt érezte annyi energiája van, a világból is kifutna.

– Mennünk kell! – lépett oda Mork.

Manna bólintott és már szaladt is. Erik is megindult, de az utat elzárták előtte. Másik irányba kezdett futni. Átért egy bokros részen, amikor valaki nagy erővel a földre taszította. Feje a földbe ütődött, kiszorult a tüdejéből a levegőt. Zúgni kezdett a füle. Mihelyst kitisztult a tudata, azonnal hátrálni próbált, de haszontalan hadonászásnak tűnt. A támadója az ezüstlovas ráült a derekára, így mozdulni sem volt képes.

Erik az eséskor elejtette a kardját, próbált érte nyúlni, sikertelenül. A rajta ülő páncélos magasba emelte a tőrét, és szúrni készült mire Erik keze végre rátalált a kardjára, és annak markolatával megütötte a támadója fejét. Ettől a férfi sisakja lerepült, hosszú aranyszőke haja a vállára omlott. Az izzadtságtól egy része az arcához tapadt. Erik csak bámulta a felette tornyosuló veszélyes idegent. Levegő után kapkodva próbált kiszabadulni alóla. Szíve olyan hevesen vert, hogy minden egyéb zaj eltompult tőle.

– Kérlek ne! – rimánkodott. A férfi egy pillanatra lefagyott. A tekintetük találkozott. Ahogy egymás szemébe néztek Erik érezte, hogy a szíve kihagy egy ütemet.

A férfi arcán zavartság tükröződött. Körbe pillantott, zavartnak tűnt, ahogy a fejét kapkodta.

– Erre mentek! – jött a hang a bokor mögül.

A szőke férfi leengedte a tőrét. Még mindig Eriken ülve, kicsit lehajolt, mintha el akart volna bújni. Erik figyelte a tőle alig pár centire lévő arcot. A hosszú szőke haj az ő arcába hullott. A szájához emelte a mutatóujját, majd a fejét rázta. Néma jelzése volt annak, hogy maradjön csöndben.