Love Game || Oscar Piastri

𝒄 𝒉 𝒂 𝒑 𝒕 𝒆 𝒓 𝒐 𝒏 𝒆

‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑰 𝒈𝒖𝒆𝒔𝒔 𝒚𝒐𝒖 𝒅𝒊𝒅𝒏'𝒕 𝒄𝒂𝒓𝒆
𝑨𝒏𝒅 𝑰 𝒈𝒖𝒆𝒔𝒔 𝑰 𝒍𝒊𝒌𝒆𝒅 𝒕𝒉𝒂𝒕
- i knew you were trouble

‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑨𝑩𝑰𝑮𝑨𝑰𝑳  𝑱𝑨𝑵𝑨𝑬  𝑵𝑬𝑳𝑺𝑶𝑵
2023.03.02. , 𝖡𝖺𝗁𝗋𝖺𝗂𝗇

Sóhajtva néztem, ahogy az újonnan kapott telefonom képernyője elsötétül az aprócska tenyeremben, miközben egy teljesen idegen ország repülőterének közepén álldogáltam, egymagam, másik kezemmel a fekete keményfalú bőröndöm fogantyúját tartva, semmi instrukcióval, hogy mitévő legyek abban az esetben, amiben én most vagyok.

Nem így voltunk megbeszélve, már rég itt kellett volna lennie, és ezzel csak egyre jobban bizonyította azt a tényt, hogy egy megbízhatatlan ember, akire rohadtul nem volt szükségem most az életembe. De, ahogy apám mondani szokja, az élet nem egy tündérmese, és rengeteg áldozatot kell tennünk annak érdekében, hogy sikeresnek mondhatjuk magunkat. Csak ebben a helyzetben nem az én jövőm miatt tartózkodom jelenleg Ázsiában, és még fene tudja, hol fogok kikötni.

Eredetileg egy táblát kellett volna látnom a terminálom előtt a nevemmel ellátva, még pontos leírást is kaptam a férfiról, akinek várnia kellett volna engem. Barna haj, sötétbarna szem, átlagos magasság. Igaz, sok emberre jellemzőek ezek a tények, de egyszer képet is mutattak róla, így nagy valószínűséggel nem tévesztettem volna el őt. Azonban a reptér előtt sem a férfi, sem a nevemmel ellátott táblát tartó egyéb személy jelenlétét nem tapasztaltam, pedig már jó ideje bámultam ki az üvegajtókon keresztül. Egyszerűen nem jött el értem, bár minek tette volna? Igaz, az is előre meg volt beszélve, hogy itt fogunk először mutatkozni, hogy különböző oldalak a megjelenő képek alapján elkezdjék a pletykákat, és ne nekünk kelljen posztolgatni apró utalásokat.

Fejemben már az időzónákat számolgattam, hogy vajon hány órával kell visszafele számolnom, hogy megtudjam a pontos időt Londonban, nehogy felkeltsem a szüleimet, ha netán fel kellene őket hívnom, amikor megláttam, hogy egy fekete pulóvert, és napszemüveget viselő srác lép be az üvegajtón, és mintha jól csinálná a dolgát, a leglassabb léptekkel sétált az egyik váróponthoz, én pedig azonnal felismertem őt, de nem könnyítettem meg a helyzetét. Elővettem a mobilomat a zsebemből, és úgy tettem, mintha annyira lefoglalt volna a benne lévő tartalom.

- Bocs, hogy késtem – hallottam meg egy mély hangot magam mellől, amin erősen érezni lehetett az ausztrál akcentust, amit már elég jól be tudok azonosítani, köszönhetően a videóknak, amiket a kedvenc bandámról nézek, ha van egy kevés szabadidőm.

Tekintetemet elszakítottam a telefonom képernyőjéről, és az előttem álló férfira néztem. Az első, amit észrevettem rajta, az a hatalmas műmosoly az arcán. Szinte biztos voltam benne, hogy néhány utas már most is készít rólunk képeket, így magamra erőltettem egy apró mosolyt, nehogy bunkónak tűnjek.

- Már ideje volt – forgattam meg a szemeimet, miközben a még mindig előttem ácsorgó fiúra néztem. – Megyünk, vagy még várunk valakire esetleg?

- Add a dolgaidat – vette ki kezeim közül a bőröndömet, miközben kitért a kérdésem alól, majd szabad kezével egy napszemüveget nyomott a kezembe, azzal a szándékkal, hogy vegyem fel kifele menet.