Love Game || Oscar Piastri

𝒄 𝒉 𝒂 𝒑 𝒕 𝒆 𝒓 𝒔 𝒆 𝒗 𝒆 𝒏 𝒕 𝒆 𝒆 𝒏

‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑩𝒓𝒆𝒂𝒌 𝒖𝒑, 𝒃𝒓𝒆𝒂𝒌 𝒇𝒓𝒆𝒆, 𝒃𝒓𝒆𝒂𝒌 𝒕𝒉𝒓𝒐𝒖𝒈𝒉, 𝒃𝒓𝒆𝒂𝒌 𝒅𝒐𝒘𝒏
𝒀𝒐𝒖 𝒘𝒐𝒖𝒍𝒅 𝒃𝒓𝒆𝒂𝒌 𝒚𝒐𝒖𝒓 𝒃𝒂𝒄𝒌 𝒕𝒐 𝒎𝒂𝒌𝒆 𝒎𝒆 𝒃𝒓𝒆𝒂𝒌 𝒂 𝒔𝒎𝒊𝒍𝒆
𝒀𝒐𝒖 𝒌𝒏𝒐𝒘 𝒉𝒐𝒘 𝒎𝒖𝒄𝒉 𝑰 𝒉𝒂𝒕𝒆 𝒕𝒉𝒂𝒕 𝒆𝒗𝒆𝒓𝒚𝒃𝒐𝒅𝒚 𝒋𝒖𝒔𝒕 𝒆𝒙𝒑𝒆𝒄𝒕𝒔 𝒎𝒆 𝒕𝒐 𝒃𝒐𝒖𝒏𝒄𝒆 𝒃𝒂𝒄𝒌
𝑱𝒖𝒔𝒕 𝒍𝒊𝒌𝒆 𝒕𝒉𝒂𝒕
- labyrinth

‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑶𝑺𝑪𝑨𝑹 𝑱𝑨𝑪𝑲 𝑷𝑰𝑨𝑺𝑻𝑹𝑰
2023.04.05. , London

Sosem voltam a szavak embere. Általában mindig a kezeimbe nyomtak egy A4-es lapot tele betűkkel, olykor értetlen mondatokkal, amelyeket az egyik napról a másikra fel kellett mondanom fejből egy, a szponzoraim által rendezett eseményen, ez pedig tökéletesen megfelelt nekem. Nem kellett gondolkodnom azon, hogy összefüggő, értelmes gondolatokat írjak le a papírra, ráadásul arra is ügyelnem kellett volna, hogy minden apró részlet benne legyen a márkával kapcsolatban, tűpontos információkkal. Arról nem is beszélve, hogy mindezek mellett az arckifejezésemre is hatalmas hangsúlyt fektettek a médiásaim, akik arra ügyeltek, hogy makulátlan legyek a kamerák előtt, ne vágjak unott fejet, és ne vágjak gúnyos arcot egyes hazug mondat után. Sokszor a menedzserem még borravalót is adott nekik, ha kibírtak velem pár órát, és nem mondtak fel a kiakadásaim és a hisztériás rohamaim után, hiszen nem éppen a türelmemről vagyok híres az embereknél.

Röviden: a szociális készségeim valahol a padló alatt vannak, jó mélyen, és eddig nem sikerült őket előhalásznom. Pontosan ez miatt nem is csodálkozom azon, hogy sikerült elüldöznöm magam mellől azt a személyt, aki közeledni próbált felém, és próbálta megérteni a viselkedésemet, még ha olykor a szavakkal bántottam őt e cselekedete miatt. Nem adta fel, mert érezte, hogy a viselkedésemet kiváltó esemény nagyon belül lakozhat, elzárva mindentől, nehogy eszembe jusson például futam közben, ahol száztíz százalékos teljesítményt kell produkálnom.

Kezemmel egy stresszlabdát dobálgatva fel-le feküdtem a Brit földön található apartmanomban, amit akkor vásároltam meg, mikor hivatalosan is leszerződtettek az egyik legjobb Forma 1-es csapathoz, a McLarenhez. Igaz, már az előtt is itt éltem, egy aprócska kertes házban a világ végén, szinte másfél órára a várostól, a gyártól pedig még annál is messzebbre, így más lehetőségem nem igen akadt. Túl korán kellett volna kelnem ahhoz, hogy időben odaérjek megbeszélésekre, én azonban nagyon is szeretek későn kelni és az utolsó pillanatban elindulni, így jobbnak láttam, ha keresek egy sokkal közelebbi szállást, ahonnan alig pár perc alatt beérhetek a wokingi gyárba, hogy segíthessem az autónk fejlesztését. Mindenki célja az volt, hogy oly sok idő után újra a csúcson legyünk, futamgyőzelmekkel, amely oly régen adatott meg csapatnak, engem pedig hajt a versenyszellem.

Tekintetemmel a fehér színű plafont pásztáztam, miközben a labda csattogásán kívül mást nem lehetett hallani az aprócska, fehér színben domináló nappaliban. Ahhoz sem volt kedvem, hogy felkapcsoljam a hatalmas televíziót, amit csak azért vásároltam meg, hogy nagyobb képernyőn nézzem a kedvenc sorozataimat, amikre ráfüggtem a hosszú téli szünet alatt, azonban az edzéseken, szimulátorozásokon kívül másra nem igazán van időm, ha pedig igen, akkor általában elalszom abban a percben, amint felkapcsolom a Netflixet, és kikeresem az egyik kedvencemet. Arra ébredni, hogy egy hatalmas spoilernél tart a rész, amit elindítottál, nem éppen jó hangulatba hozza az embert.