A vámpír és a vérfarkas szerelmei

5. Most komolyan?

Visszaértem otthonra, és Iseul már elkészítette a szokásos ebédet. Szegény...biztosan sok segítségre van szüksége.
-Itt vagyok!
-Oh, végre hazaértél? Gyere csak be. Éhes vagy?-kedvesen kérdezte.
-Igen, nagyon éhes vagyok.-mondtam, majd beléptem a konyhába. A többiek itthon vannak?
-Jimin és Jungkook itthon vannak, de a többiek nincsenek. Lenne egy kérésem, ha már reggeliztél?
-Persze, mond csak.
-Ki tudnád takarítani Taehyung, Hoseok, Yoongi és Jin szobáját?
-Persze, megcsinálom.-mosolyogtam.
-Remek. Tessék, itt a reggelid.-letette elém, majd visszament a főzéshez. Gyorsan meg is ettem, majd nekiláttam a srácok szobáinak. Kezdtem Jin szobájával, ami nem volt annyira rendetlen, így hamar végeztem vele. Azután következett Hoseok szobája, ami már kicsit kupisabb volt, de megtakarítottam. Aztán Taehyung szobájához értem, és mintha egy bomba robbant volna benne. Ezzel kicsit többet kellett foglalkoznom.
Végül Yoongi szobájához értem, de ott csak fel kellett porszívóznom, mert minden a helyén volt. Hirtelen megláttam egy családi képet, és a porszívó szívófeje kiesett a kezemből.
-Ez nem lehet...-mondtam, kezem a szám elé emelve, majd odaléptem a képhez. A polcon volt egy családi kép a szüleimről és Yoongi szüleiről. Rajta voltam én is Yoongival együtt. Ez nem lehet igaz. Hogy kerültem én Yoongival egy képre?
-Te mit csinálsz? -kérdezte valaki, és a kép kiesett a kezemből, ahogy korábban a porszívó szívófeje. A kép a földre esett, és összetört.
-Bocsánat...de...
-Kérlek menj ki! -mondta, majd felvette a képet.
-Én...elnézést...de...
-Menj ki! -rázta a fejét, így kimentem. Miért volt a családom Yoongi családjával kapcsolatban? Ezt ki kell derítenem.
-Hye-ja, drágám, minden rendben?
-Iseul, beszélhetnénk kettesben?
-Persze.
-Akkor gyere fel a szobámba, miután elhelyeztem a porszívót.

Miután eltettem a porszívót, felmentem a szobámba, majd bezártam az ajtót.
- Nos, miről szeretnél beszélni, drágám? - kérdezte Iseul.
- Nos, amikor takarítottam Yoongi szobáját, találtam egy családi képet, amin én is rajta voltam a szüleimmel együtt. Furcsának találtam...
- Nem tudom, hogy mit keresel azon a képen, de jobb, ha nem piszkálod a fiúk dolgait, mert azért mérgesek lesznek. Yoongi pedig most biztosan nagyon mérges rád.
- Főleg, mert összetörtem a képet... - hajtottam le a fejem.
- Összetörted?
- Igen, de véletlen volt.
- Jaj, te lány. Legközelebb ne nyúlj semmihez.
- Így lesz. Most megyek venni neki egy új képkeretet.
- Rendben.

Ezután gyorsan elmentem venni neki egy képkeretet, majd hazaértem vele. Bekopogtam a szobájába és beléptem.
- Szia...
- Már megint mit akarsz? És ki mondta, hogy bejöhetsz?
- Én... ezt inkább ide leteszem, és itt sem vagyok - mondtam, majd letettem az asztalára a becsomagolt képkeretet, majd kimentem. Nagyot sóhajtottam, majd elmentem a szobája elől. Útközben a konyha felé belefutottam Namjoonba.
- Hát te? Miért remegsz ennyire?
- Én nem remegek...
- De igen, és a szíved is nagyon gyorsan ver. Mi történt?
- Semmi - mondtam, és el akartam menni mellette, de nem engedte.
- Nekem nem tudsz hazudni. Látom rajtad, hogy valami történt.
- Majd elmondom, de nem most - válaszoltam, majd otthagytam. Nem tudom, hogyan mondjam el neki, hogy rajta vagyok Yoongi családi képén a saját családommal együtt. Vajon mi köze volt a családomnak a vérfarkasokhoz?

-Seo-yeon szemszöge-

Apám mióta elment, csendessé váltam. Eleve csendes típus vagyok, de most még inkább az lettem. Ni-Ki számtalanszor próbált velem beszélni, de én nem volt kedvem hozzá.
Az a baj, ha ilyen visszahúzódó vagyok, nem fogunk tudni összeházasodni Ni-Ki-vel. Unatkozom mostanság, ezért inkább kiosontam a kastélyból, és nézelődtem az emberek földjén. Igazán érdekes az emberek stílusa és kultúrája, teljesen eltér a vámpírokétól. Eszembe jutott, hogy Hye-ja is ember, és gondolom valahol itt lakik, de hol? Körbekérdeztem az utcán, de azt mondták, elköltözött a vérfarkasok földjére, ezért oda mentem. Ott is körbekérdezősködtem, és azt mondták, a város végében lévő nagy fehér házban lakik. Oda is elmentem, de szájtátva maradtam a ház láttán. Itt lakna Hye-ja? Egyedül egy ilyen nagy házban?
Bekopogtam, de egy idős hölgy nyitott ajtót.
- Üdvözöllek kedvesem! Mi szél hozott ide? - mondta az idős hölgy.
- Jó napot! Én Un Seo-yeon vagyok, bárónő és vámpír. - mutatkoztam be. - Hye-ja-t keresem... esetleg itthon van vagy itt lakik?
- Igen, itt lakik. Én Iseul vagyok... Gyere be kedvesem. - tárt karokkal állt félre, én pedig beléptem. Becsukta az ajtót és befelé invitált. Gyönyörű ház volt.
- Ülj le itt a nappaliban, mindjárt ide hívom Hye-ja-t. - mondta.
- Rendben. - mosolyogtam, majd leültem a kanapéra. Miközben nézegettem a nappalit, az ajtón egy magas férfi lépett be.
- Miért van vámpírszag?! - kiáltotta.-Ő mit keres itt?-kérdezte. Ő volt ott az erdőben, amikor megmentettem Hye-ja-t. - Te ki vagy? Várj, te vagy az, aki megmentette Hye-ja-t?
- Igen, és te...?
- Én Namjoon vagyok, a vérfarkasok vezére.
- Ah, értem. Én valójában Hye-ja-t keresem és rá várok.
- Mit akarsz tőle?
- Csak beszélgetni szeretnék valakivel, aki talán megért... de lehet, hogy kár volt idejönnöm. - felálltam és el akartam hagyni a házat, de Hye-ja megállított.
- Seo-yeon...én szívesen meghallgatlak.
- Köszönöm... - mondtam, miközben már az emelet felé húzott. Gondolom a szobájába.
- Kérsz valamit? - kérdezte, amikor már becsukta az ajtót.
- Nem, köszönöm. - mosolyogtam.
- Rendben. Akkor mesélj, miért jöttél? - foglalt helyet egy fotelben.
- Én... hát, hol is kezdjem? - ültem le mellé a másik fotelbe.
- Ahol szeretnéd, én meghallgatom az egészet, ha kell.
- Hát tudod, az apám a báró, és anyám a báróné. Anyám még akkor hagyott el minket, amikor én gyerek voltam. Apám folyton azt mondja, hogy anyám megcsalta őt, így ha visszajön, akkor nem fogadja vissza. Én nem hiszek neki, mert anya biztosan nem csalta meg. Anya nem olyan, hogy megcsalja apám... valami más lehet a háttérben, ebben biztos vagyok.
Nemrégiben apám meglátogatott minket a kastélyban ebédre, és megkérdeztem tőle, hogy anya már otthon van-e, de azt mondta, hogy nem. Ez rosszul esett nekem, és azonnal elvesztettem a kedvem, amit apám észrevett, és ez miatt vesztünk össze. Ekkor apám összepakolt és elment. Amikor vissza tartottam, azt mondta, hogy biztosan új férjet keres nekem, ami nem lenne jó, mert lassan kezdem megkedvelni Ni-Ki-t. Nos, kb. ennyi. - néztem Hye-ja szemébe, miközben ő teljesen döbbent arccal figyelt.
- Hát... wow. Meg tudlak érteni. Nekem is hasonló a sorsom, de nekem meghaltak a szüleim... Régen, mikor még kicsi voltam, akkor dúlt a háború a vámpírok, emberek és vérfarkasok között. Apám éppen vérfarkasokkal harcolt, amikor én és anyám a háttérből figyeltük. Amikor apámat széttépték a vérfarkasok, anyámmal menekülni kezdtünk, de őt is elkapták. Anyám akkor várandós volt a testvéremmel, ezért őt is elvesztettem. Engem valaki megragadott és a folyóba dobott, nehogy bántódásom essen. Azóta félek a víztől, és nem tudok úszni... Rettenetes rémálmok gyötörnek azóta is...
- Nagyon sajnálom. Hihetetlen, hogy milyen dolgokat kellett átélned akkor.
- Igen, sajnos. De ettől függetlenül boldog vagyok - nézett rám halvány mosollyal, amire én is elmosolyodtam.
- Nagyon örülök, hogy van valaki, akivel beszélgethetek.
- Erre valók a barátnők, nem? - kérdezte.
- Igen - mosolyodtam el. - Örülök, hogy ilyen nagyszerű barátnőm lehet, mint te.
- Én is - mondta, majd felállt és megölelt. Visszaöleltem, majd miután elengedtük egymást, visszamentem a kastélyba.
Ni-Ki biztosan mindenhol kerestetett. Ebben biztos vagyok.
- Seo-yeon! - kiáltotta a nevem idegesen.
- Igen? - fordultam felé, mert éppen a szobámba léptem volna.
- Hol voltál megint, és miért van vérfarkas szagod?
- A vérfarkasoknál voltam, méghozzá a vérfarkas vezér házában. - mosolyodtam el. - Tudod... nagyon helyesek Namjoon barátai. - mosolyodtam el pimaszul.
- Mi?
- Tudod szerintem jól néznek ki.
- Seo-yeon! - mondta ki hangosan a nevem, majd betolt a szobába és becsapta az ajtót, majd az ajtó melletti falnak nyomott. - Féltékennyé akarsz tenni? - súgta a fülembe.
- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem - húztam tovább az agyát.
- Tudod, engem nem lehet ilyen könnyen féltékennyé tenni.
- Igazán? Szerintem már eléggé féltékeny vagy most is, csak azért, mert megemlítettem Namjoon barátait.
- Hát...
- Nekem nem tudsz hazudni - mondtam, majd egy puszit adtam arcára és kibújtam Ni-Ki kezei közül. - Amúgy Hye-ja már ott lakik, és amúgy hozzá mentem, hogy végre találkozhassak valakivel, akivel beszélgethetek.
- De hát itt vagyok arra én.
- De az nem ugyanaz.
- Ja, igaz, ti lányok együtt szeretitek megbeszélni a dolgaitokat. De mindegy is... Nem szeretném, ha ezek után oda mennél. Érted?
- De...
- Ha nem érted és mégis oda mész, akkor ne álmodj házasságról. Érted?
- Értem... De Hye-ja-val szeretnék attól még találkozni. Azt nem tilthatod meg, hogy a barátnőmmel találkozzak.
- Jó, de ne Namjoon házában, kérlek.
- Úgy lesz, ígérem - mondtam, majd odamentem és megöleltem.
- Nem tudok rád akkor sem haragudni, ha valami rosszat teszel. Miért csinálod ezt?
- Én ilyen vagyok. Rám senki sem tud haragudni - mosolyogtam, mert közben arcát néztem, de nem engedtem el Ni-Ki-t egy pillanatra sem.
- Azt hamar észrevettem, hogy te ilyen vagy. De ha ez is veled jár, én vállalom szívesen, és minden más dolgot, ami veled jár.
- Óh, tényleg?
- Tényleg - mondta, majd közel hajolt ajkaimhoz, de nem ért hozzá. Egy ideig nem mozdult, ezért kezem nyaka köré fontam, és ajkaira tapadtam. Miután viszonozta, ajkaink szinte egybe forrtak. Első csókom Ni-Ki-vel, és nem bánom, hogy megtettem. Miután elváltunk, én tuti elpirulva néztem rá.
- Seo-yeon...
- Igen?
- Szeretlek... - mondta, és neki is egy kis pír szökött arcára. Úgy tett, mint valami középiskolás diák, aki most vallott először szerelmet.
- Én is szeretlek. Egyre jobban szeretlek mindennap. Mire az esküvő lesz, remélem már nagyon szeretni fogjuk egymást.
- Na jó, azért ennyire még ne szaladjunk előre. Előtte még meg kell kérnem a kezed.
- Jó, ez igaz - nevettem el magam.
- Jaj, te - csípte meg arcom mosolyogva. Azt hiszem boldogan kijelenthetem, hogy Ni-Ki mellett vagyok igazán boldog. Volt már előtte pár kérő, de egyikkel sem éreztem jól magam, és nem éreztem irántuk semmit. Csak idegenek voltak számomra. De Ni-Ki olyan, mintha már gyerekkorom óta ismerem.