A vámpír és a vérfarkas szerelmei

10. A terv

Még mindig Seo-yeon szobájában ülök, és próbálom felfogni azt, amit az előbb mondott. Nehéz elhinni, hogy valami megszállta az apját, és most nem ő maga.
- Ni-Ki nem tud ebbe neked segíteni? Mert én...
- Nem, Ni-Ki nem hisz nekem, ezért kell a te segítséged.
- Jó, de én miben tudnék segíteni?
- Meg kellene figyelni apámat, és ha tényleg ad rá jelentősebb okot, hogy valami megszállta, akkor elkapni és kiűzni belőle.
- És ha nem úgy sikerül, ahogy azt mi akarjuk?
- Hát, lehet, hogy meghalunk...
- Mi? Na nem...
- Kérlek, Hye-ja...
- Nem, én ebbe nem megyek bele.
- Kérlek... nincs más reményem csak te. - Nézett rám boci szemekkel.
- Jó... - Forgattam meg szemem.
- Köszönöm! - Ugrott nyakamba vidáman. Erre várt... a segítségemre... de oda is veszhetek... végülis csak egyszer élünk, nem...?
- Nos... nekem most mennem kell. - Álltam fel.
- Ilyen hamar?
- Igen, mert sok dolgot kell még otthon elintéznem.
- Rendben. Ki kísérlek.
- Nem szükséges, kitalálok. Te inkább pihenj. Majd hívj, ha van valami, vagy ha a segítségemre lenne szükséged.
- Úgy lesz.
- Akkor megyek. - Mosolyodtam el, majd elhagytam a szobát. Ekkor neki mentem valakinek. Az illető Jungwon volt, mint mindig. Rám nézett, de semmilyen érzelmet nem tükrözött tekintete.
- Hye-ja... - Szólalt meg, de én csak lehajtott fejjel kikerültem. Kezem után kapott, így nem tudtam tovább menni.
- Beszéljünk, kérlek.
- Szerintem mindkettőtöknek jobb, ha nem beszélünk egymással. Túl sokszor ártottam már neked, Jungwon. Bűntudat mardos bennem, amiért folyton ártok neked. Tegyünk úgy, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz. Jobb lesz így, és most engedj... - Mondtam, de sírásom alig bírtam visszatartani. Elengedett, mire egy könnycsepp gördült le arcomon. Elfutottam, mert minél hamarabb kint akartam lenni a kastélyból. Miután kijöttem, könnyeim útjat törtek maguknak, miközben minden csepp szúrta a szemem. Ez volt a helyes, de akkor miért fáj ennyire? Próbáltam valamennyire összeszedni magam.

Haza indultam, mikor már mindenki otthon volt. Beléptem a házba, és a bent lévő személyek rám bámultak. Namjoon volt az első, aki odajött hozzám.
- Te sírtál? - Nézett szemembe.
- Nem. Most inkább pihennék. - Kerültem ki Namjoont, de megállított.
- Mostantól az én szobámban alszol. Minden cuccod oda lett hordva, szóval ha pihenni akarsz, menj az én szobámba. - Mondta, én pedig mentem a szobájába.
Szomorúan mentem be a szobához tartozó fürdőbe. A tükör elé álltam, és arcot mostam. Ki akartam menni, de újra elkapott egy síró roham, így inkább lecsúsztam a fal mentén. Térdeim felhúztam magamhoz, és fejem rádöntöttem. Nem tudom elhinni, hogy Jungwont így eltaszítottam magamtól...
Ennek nem így kellett volna történnie. Nekünk jóban kéne lennünk. De az élet nem így akarta. Pár perccel később valaki kopogott a fürdőszoba ajtón.
- Hye-ja... minden rendben? - Hallottam meg Namjoon hangját, mire felálltam, kinyitottam az ajtót, és egyből karjai közé menekültem. Szorosan öleltem magamhoz, mintha már ezer éve nem öleltem volna meg.
- Mi a baj? - Ölelt még szorosabban.
- Rettentő életem van... - Kezdtem megint sírni. - Jungwont ismét eltaszítottam magamtól, ami fáj, de tudom, így lesz a legjobb, legalább nem tudok neki ártani.
- A kastélyban voltál?
- Igen, de csak Seo-yeonhoz mentem, de véletlenül összefutottam Jungwonnal... és hát megtörtént ez a dolog.
- Én itt vagyok neked. - Ölelt még szorosabban.
- Tudom... - Temettem fejem mellkasába. - Szeretlek.
- Én is szeretlek. - Nyomott egy puszit a fejem tetejére. - Amúgy Yoongi beszélni szeretne veled. - Tolt el magától, majd megtörölte arcom.
- Mit szeretne?-kérdeztem.
- Azt nem kötötte az orromra, csak mondta, hogy szóljak neked. Na menj, hátha jobban leszel addigra, mire beszélsz vele. - mondta, majd kivonult az ajtón. Mentem Yoongi szobájába, ahol Haru is ott volt.

Beléptem, majd becsuktam az ajtót.
- Oh, mostanában luxus kopogni? - mondta Yoongi, miközben Haru kimászott az öléből.
- Neked meg muszáj ellopni a macskámat? - ültem le az ágyára.
- Nincs rá írva a neved. - rántott vállat. - Amúgy meg, mivel a testvérem vagyok, ezért a macska engem is illet. - vigyorgott.
- Jó, igazad van. Nem baj, ha nálad van Haru, én csak örülni tudok, ha boldogok vagytok. - szomorodtam el újra, és lehajtottam a fejem. Újra könnyek áztatták az arcom, ami furcsa, mert azt hittem, végre kiszáradtam, és nem tudok többet sírni.
- Mi a baj? - csúszott közelebb Yoongi, és megölelt. - Jungwon igaz? - kérdezte, mintha tényleg tudná.
- Igen... de honnan...
- Csak egy megérzés. Tedd túl magad rajta, és jobb lesz egy idő után. Viszont akkor nem tudsz nekem segíteni, ha itt depizel.
- Miben kell segítenem? - toltam el magamtól, majd rá néztem.
- A barátnőmmel kapcsolatban... nos...
- Mit tettél?
- Én semmit, esküszöm! - tette fel kezeit. - Csak hát a családi vacsora nem úgy alakult, ahogy én azt vártam.
- Nem tetszel a lány szüleinek?
- Hát, valami olyasmi.
- Ne add fel ennyi miatt. Küzdj a lányért.
- Igyekszem.
- De ebben mit kéne segítenem?
- Hát neked és Namjoonnak meg kellene győzni a barátnőm szüleit, hogy rendes vagyok, és érdemes vagyok a lányuk oldalára.
- Neked kéne őket meggyőzni, nem nekünk.
- De én hiába próbálkozok, nem megy. Hidd el, már mindent megpróbáltam. Kedveskedtem nekik ajándékkal meg mindenfélevel, meg azt is elmondtam, mennyire szeretem a lányukat, és hogy miért, de nem akarnak beleegyezni.
- Akkor nehezen meggyőzhetők.
- Igen, sajnos. Akkor segítesz?
- Persze segítek. - mosolyodtam el.
- Köszönöm! Te vagy a legjobb hugi a világon. - ölelt meg.
- Tudom, tudom. - veregettem meg a hátát.