A Martenzit biztonsági emberei elhurcolnak minket a látogatóközpontból. Az agresszívan hivalkodó színeket lecsupaszított szervízalagutak, büdös algatelepek, csöpögő vízvezetékek és zajos ventilátorok váltják fel. Otthon, édes otthon. A ninai lakóházak egyhangúságát is az algatelepek óriás tartályai, és a megtermelt oxigént cseppfolyósító üzemek roppant berendezései szakították meg. A többi fantomgyerekkel előszeretettel bujkáltunk a csövek között, és játszottuk a "melyikhez fagy hozzá a kezed" játékot. Ismertünk egy szelepet is, amit nem figyelt meg kamera, és vihogva szívtuk magunkba a tiszta oxigént.
Igyekszem a hullámokban rám törő pánikot zord arckifejezés mögé rejteni, de így is parázok, jól döntöttünk-e, hogy hagytuk magunkat ilyen simán elvezetni.
A hosszú folyosóról egy kisebb tárgyalóterembe érkezünk. A berendezést mindössze egy széles képernyő, egy hosszú, padlóba csavarozott, acél asztal és féltucat ránézésre is kényelmetlen alumíniumszék teszi ki. Engem és az ezredest ezekbe kényszerítenek, és a biztonsági ember rövid telefonbeszélgetést bonyolít le egy Hurtado kapitány nevű felettesével. Fullasztó meleg uralkodik a teremben, pedig bőgnek a ventilátorok a fejünk felett. Bizonytalan pillantást vetek az ezredes felé, de Cortez nem rám figyel, csak ül egyenesen a termetéhez képest apró székben, összeszűkült szemmel.
Hamarosan megérkezik Hurtado kapitány, egy ötvenes, petyhüdt kinézetű, kreolbőrű férfi. A szürke biztonsági egyenruha feszül a hasán, és a szemöldökei is úgy lógnak rá a szemhéjára, mintha arra sem venné a fáradtságot, hogy rendesen megemelje őket. Arca egyszerre tűnik feszültnek és bosszúsnak, ahogy becsukja maga mögött az ajtót, és egyik kezét az oldalára erősített pisztoly markolatán tartja.
- Talán a legmegfelelőbb kifejezés ide, hogy üdvözöljük önöket a Martenziten - szólal meg a marsi egy újlatin dialektusában. - Bár jobban örültem volna, ha ki sem kötnek.
- Nem maradunk sokáig - szólal meg az ezredes. - Feltöltjük a készleteinket, és megyünk tovább.
- Vagy legalábbis ez volt az eredeti tervük - állapítja meg a biztonságiak vezetője, miközben lassan elsétált az asztal átellenes oldalára. Mögötte a képernyő üresen ásít. A tenyerem izzadni kezd az idegességtől, mert pontosan erre számítottam, ellenállásra. - De nem gondolják, hogy csak úgy űrnek eresztjük magukat.
- Bármit hallottak a híradásokból, ez a MIKA és a mi ügyünk - válaszolja Cortez. - Ha jól tudom, az űrállomások rendfenntartó szervezetei nem tartoznak az ügynökség hatóköre alá.
- Jól hallotta... - válaszolja a kapitány szárazon. - És higgye el, ha tehetném, inkább kikapcsolnám a kamerákat, aztán hagynám, csináljanak, amit akarnak. - Nagyot sóhajt. Egyértelmű bosszankodást lehet leolvasni az arcáról, ahogy hátratúrja ősz haját, és letámaszkodik fél kezével az asztal lapjára. - Csak tudják, elég határozott parancsot kaptam, hogy nem hagyhatják el az állomást.
- Kitől? - vetem oda.
- Uram, az ügynök keresi ismét - lép oda közben az egyik biztonsági Hurtadohoz mielőtt válaszolhatna. A kapitánynak összerándul az arca az információtól, és az emberéhez fordul.
- Mi a francot akar már megint?! - vált át viharos gyorsasággal hivatalosból ingerültbe.
- Érdeklődik, hogy sikerült-e az űrlény nyomára akadni.
- Persze, érdeklődik - horkan fel a kapitány. - Ahhoz képest, hogy egy örökéltű kis mitugrász, fenemód türelmetlen! Napi szinten többtízezer ember fordul meg ezen a rozsdás állomáson, és a lénynek van működő ember profilja. Mit vár tőlünk, egy űrlény detektort, ami elkezd visítani, ha áthalad alatta?!
VOUS LISEZ
Elixoid I. - A nagy követrablás | ✓
Science-Fiction"- Mit akar tőlem? - kérdeztem elfúló hangon. - Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a dolgot, el kellene nekünk rabolnia egy idegent." Hála az idegeneknek, az emberiség messzire jutott a Naprendszerben. Meghódították a Marsot és egyre terjeszkednek...
