Elixoid I. - A nagy követrablás | ✓

52. Megan többé nem tehetetlen

– Szomjas vagyok – szólok száraz hangon.

Már biztos kezdek idegesítő lenni a siránkozásommal, de mintha egy marék homokot forgatnék a nyelvemmel a számban. Nem csoda, hogy kezdek kiszáradni, kábé egy örökkévalóság óta itatom az egereket. Már nem is tudom, mit érzek kellemetlenebbnek, hogy szúr a szemem, kapar a torkom, sivatag a nyelvem, ég a vállam vagy hogy a kötél vörösre horzsolta a csuklóm. Közben az aggasztóbbnál szörnyűbb forgatókönyvek kergették egymást a fejemben, majd kérdések formájában ki is buktak belőlem. Hol van apa? Hová visznek minket? Mikor érünk oda? Vagy talán a legfontosabb, mi lesz velünk?

Hobel hősiesen tűri a siránkozásom. Még ájult volt, amikor bezártak minket a konténerbe, de alig tért magához, nyugtatgatni kezdett és végtelen türelemmel válaszolta meg a kérdéseim: Vin is a hajón lehet, biztos jönnek értünk, kapok majd vizet... De ahogy teltek a percek és órákká nyúltak, csak egy-egy "nem tudom"-ot morgott néha maga elé.

Könnyeket már nem tudok kicsikarni magamból. Mellettem Hobel csendesen felsóhajt, és lábai újra döngve a konténer falának ütődnek. Még annyi helyünk sincs, hogy ki tudjon nyújtózni. Morózusan mered maga elé, összevont szemöldöke halvány barázdát rajzol széles homlokára, a súlytalanságban válla akaratlanul is újra meg újra az enyémnek ütközik. Az ő jelenlétébe kapaszkodom, hogy ne nyeljen el a kétségbeesés. Mert nem vagyok teljesen egyedül...

– Bocsánatot szeretnék kérni – szólal meg halkan, de a beállt csendben még a hajó tompa morajlása mellett is fülsértően erősnek érzem a hangját.

Értetlenül fordulok felé. Az arca egészen közel van, nagyon közel. Pont mint legutóbb, amikor bőgve kapaszkodtam az ingébe. Minden mély légvételét érzem a bőrömön, arca minden finom rezdülését látom. Most épp mardossa a bűntudat.

– Mármint miért? – kérdezem a sok sírástól elmélyült és náthás hangon.

– Én tehetek az egészről. Az én hibám, hogy most nem koktélokat iszogatsz az apáddal egy kolumbuszi bárban.

Igazat mond. Ha nem téríti el a Rutherfordot, akkor most apa felemelő társaságában fogyasztanám a vacsorám az űrállomás egyik éttermében. Ha nem sietett volna Sura segítségére, akkor a Martenziten ücsörögnék a kikötőben, az elixoidoktól megfosztva, de sértetlenül, és várnánk, hogy befusson az első komp, ami a Marsra vihet minket.

Mégsem tudok haragudni rá. Még mindig nem tudom pontosan, miért akarta meglovasítani a Rutherfordot, de sejtem, nem csak a pénz miatt tette. Viszont azért sodorta veszélybe a küldetésüket, mert Surát akarta menteni. Mert a húgának tekinti a lányt. Ki ne akarná megvédeni a családját? Valószínűleg én is ugyanígy tettem volna a helyében, ha tudnék hajókat eltéríteni.

– Hát... – szipogom. – Az biztos, hogy ritka szar a kiszolgálás. Ez valami övi dolog?

Hobel arcán halvány mosoly suhan át, de utána újra elkomorul.

– Komolyan beszélek. El sem tudod képzelni, mennyire sajnálom ezt az egészet – válaszolja, és szemét tehetetlenül jártatja körbe a konténeren.

– Én nem haragszom... – Látom viszont, hogy a szavaim nem érnek célba. Hobel tényleg csak magát hibáztatja a kialakult helyzet miatt?

– Pedig kellene! – vág a szavamba a fiú. Érthetetlen módon inkább dühíti, hogy látszólag ilyen félvállról veszem a dolgot. – Minden okod megvan rá! Megígértem neked, hogy vigyázok rád, és látod, még huszonnégy órát sem sikerült állnom a szavam!

– Mielőtt bűnbaknak kiáltanánk ki, Useok ragaszkodott annyira hozzá, hogy találkozzunk Irgóval. – Kelletlenül elhúzom a szám, ahogy újra leperegnek előttem a Rutherfordon történtek. – Hobel, biztos vagy benne, hogy megbízhatunk benne?